Eszedbe jutott már, hogy be kéne iktass egy szabadnapot magadnak havonta? Akár anya napot, akár nő napot (ha még nincs családod)? Tisztában vagyok vele, hogy egyes édesanyák életében ez az ötlet álom kategória.
Miért? Mert az anyagiakért való napi küzdelem, ahogyan a gyermeknevelésben való magára maradottság ugyanúgy korlátozó szereppel bírhat, mint az esetleges egészségügyi nehézségek vagy éppen a fojtogató párkapcsolati konfliktusok.
Az öndiszkrimináció bőven szerepet játszik a nők életében. Igen, ma már könnyebb nőnek lenni, mint mondjuk a 19. században, viszont sok nő nem hiszi el, hogy olyan jogai vannak mint a férfinak.
Készült egy tanulmány egyetemi kísérlet alapján. Állásinterjút szimulálva az alanyokat 5 perces szabad bemutatkozásra, teszt kitöltésére és kérdések megválaszolására kérték fel (Heidelbergi Egyetemen).
Különös módon a nők voltak azok, akik kevesebbet beszéltek magukról, mint a férfiak, a teljes időnek alig több mint a felét 2 és fél percet.
Mi némítja el a nőket, akik állítólag két agyféltekéjüket használják beszédre, s nem csak a bal oldalit, mint a férfiak? Valószínű a rejtett elvárás, amely az öndicséretet, a sikerekkel való kérkedést nem tartja összeegyeztethetőnek a nőiességgel, s amely miatt a nő tart attól, hogy visszatetszést keltene. Hiszen az a program az elismert nőies attitűd, hogy a nő viselkedjen szerényen.
Nietzsche még igazat adott annak a középkori hozzáállásnak, hogy a nő hallgasson a gyülekezetben. Spinoza idejében a zsidó templomokban a nők megkülönböztetett bánásmódban részesültek. (Egyéb szokásról majd máskor.)
Szóval kirohanhattak mindenfajta emancipáció ellen, még a nagyok is (Freud is lenézte a nőket, hisz a családjában is ezt látta), a nők butábbnak voltak titulálva pár száz éven keresztül. Ma már senki nem tart egy nőt nevetségesnek és szánalmasnak (arab világot leszámítva) ha írni kezd.
Az igazi gond, hogy a nők nem csupán szerénynek látszanak, hanem valóban azok is. Egy skálán már az interjú előtt is két ponttal gyengébbnek értékelik magukat, mint a férfi. Az interjú után még inkább elbizonytalanodnak. A nők irreálisan önkritikusak, a férfiak ezen az interjún nagyjából reálisak voltak. (Nekem is van tapasztalatom erről, és a klienseimnek is.)
Talán a nők kevesebb visszajelzést kapnak? Nem. Több visszajelzést igényelnek. A nők és a férfiak alapvetően másképp kommunikálnak. Vajon értjük-e vagy inkább félreértjük egymást? A kislányokat úgy szocializálták generációkon keresztül, hogy érzelmi támaszt nyújtsanak a szüleiknek. A fiúkat, hogy anyagi támaszt. A fiúnak várt kislányok mindkettőt. (Van kliensem akinek lelkifurdalást okoz a szüleitől pénzt elfogadni, míg látja, hogy az öccsének meg sem kottyan.)
Egy férfi és egy nő beszélget. A nő figyeli a férfi szavait, arcát, tekintetét, gyakran küld folyamatos visszajelzéseket. Empatikusan bólogat, dünnyög, egyszer csak megszólal, miközben a férfi még mondja a magáét. Hogyan értelmezi a két ember a szituációt? A férfi nagy valószínűséggel agresszív, dominanciára törekvő megnyilvánulásként, hiszen a nő nem engedte, hogy befejezze a mondatot. A nő pedig ezzel szemben együttműködő átfedésként, amivel kifejezheti, mennyire együtt gondolkodik beszélgetőpartnerével. Hiszen élénken visszacsatol. Óriás veszekedések vannak az eltérő kommunikációs nyelv használatból.
Sikeres felsővezetőként dolgozó nők számolnak be arról, hogy megtanultak férfi mód kommunikálni. Hivatalos alkalmakon férfiasan gesztikulálnak, műszaki elektronikai számítógépes szóképeket illesztenek.
Van számos híres beszéd politikusok, jogászok példatáraiban amiből retorikát tanulnak az egyetemeken. De ezeket mind férfiak írták. A női, asszonyi megközelítésnek még nem érlelődött ki a megszólalásmódja a patriarchális társadalmakban. Vagyis a női minőség nem érvényesülhet. Feminista irányzatok csináltak női szótárakat, de elég mulatságosra sikeredett. Svédek között volt egy felmérés, ahol azt válaszolták arra a kérdésre miért nem akarnak családot, gyereket, hogy azért mert nem becsülik meg őket.
A férfias megnyilvánulásokkal aztán egy családban mit kezd a kisgyerek vagy akár a férj?! Újabb bonyodalom, vagy a nő megtanulja, hogy legyen gyöngéd odaadó, ha esetleg időközben túlságosan is azonosult volna a munkahelyi attitűddel.
Azt gondolom bőséggel alátámasztottam miért kell az a szabi nap. Át tudd gondolni mit tehetsz azért, hogy édesanyaként, nőként legyen értéked. (Kevés volt az egészséges lelkű nő, férfi aki a lányából, fiából önbizalommal teli érett embert nevelt.)
Nem kapsz elég figyelmet? Akkor neked kell először megadnod magadnak, és másoknak. Ha elfogadásra vágysz, érthetően ki szoktad fejezni? Mit jelent számodra a másik, és leginkább önmagad elfogadása?
Ha nem becsülnek, adj magadnak elismerést, jóvátételt, kényeztesd magad, értékeld és tanulj meg jobban bánni az életeddel. Pszichológiailag ez a legnehezebb, a feltétel nélküli önszeretet, hiszen ezt sem kaptuk sokan meg a születésünkkel és később sem.
Keress szövetségeseket! Van aki nem is tud róla, hogy a „barátai” mennyi energiát visznek. Tudj nemet mondani.
Kockáztatni is muszáj. Amíg a komforton belül maradsz nem tudsz új energiákkal találkozni. Bátorság nélkül nincs fejlődés.
Feladatokat kell adni a családtagoknak, szülőknek (nyugdíjasok segíthetnek, és szívesen is teszik sok esetben).
A társadnak is adj békét! Ha neked van szabi napod neki is lehet. Jelen lenni csak „úgy”, szintén tanulást igényel, mert sokunkat kisgyerekkorában folyamatosan vegzálták a szülők, hogy ne legyen csak „úgy”!
Az áldozatszerepet fel kell áldozni!
Ha segítségre van szükséged, hogy átgondoljuk együtt, mi nem megy, milyen nehézségekkel jár a felnőtt lét, az érzelmek felismerése, kifejezése, elengedése, keress bátran.
De legelőször képzelj el egy boldog harmonikus napot!
Tudom nem trendi az embert szerethetőnek gondolni manapság (hisz ki sem látunk a katasztrófákból amiket okoz), és abból kiindulni, hogy minden úgy volt jó a múltban ahogy. A traumákkal, a meg nem értésekkel együtt, hiszen ideális körülmény mint a fehér holló. Éppen ezért az volna a jó kiindulási alap, hogy elfogadjuk minden a forgatókönyv szerint történt. De, haladjunk tovább.
Minden emberi élet önmagában csoda, ahogy az intellektus utat tör a szülői elnyomáson, idomításokon keresztül és létrehoz egy egyedi mintát. Nincs két egyforma történet még testvérek esetében sem.
Az evolúció nem téved, az alkalmazkodás során csak akkor maradunk életben, ha tökéletesen felvesszük azt a formát amit a környezetünk elvár, ahova születünk.
Ilyen intelligencia az, mikor valaki pl. úgy csinál mintha tudna korcsolyázni pedig életében akkor van a lábán először kori, megtanul japánul számolni élete első küzdő edzésén már ott a sorban, elkezd gitározni, olvasni egyedül, mert magányos és unatkozik, becsöppen egy társaságba akik szadizzák a madarakat, szöcskéket és eleinte mivel szeretne tartozni hozzájuk, csatlakozik, viszont menet közben elszégyelli magát, és kilép.
Az Intelligencia felülírja az öntudatlanságot.
A beazonosítása lényeges. Miért fontos része ez az önismeretnek? Mert így az ember ki tud teljesedni, és ez idő alatt a lelki sebei is begyógyulnak, nem várja a megmentőjét egy angyal, vagy épp egy trendi misztikus mester személyében, aki őt mindenestül úgy szereti ahogy van. A feltétel nélküli szeretet misztikumából fel lehet ébredni, mert nem létezik. Folyamatos munka minden párkapcsolat, legyen az barátság vagy szerelem. Tehát feltételes. Rengeteg energia befektetéssel jár, épp ezért lesz értéke. És ezt nem szeretik az emberek tudomásul venni.
Az anyai ösztön rá képes segíteni a gyermek megszületésével, ahogy a szerelem heves pillanatai is megadják a megfelelő kezdeti lökést, és igen lehet a romantika jobban hangzik… De azt gondolom a pokoli házasságoknak, és az ebben növekvő gyermekeknek pont e miatt van egy kifacsart, degenerált téves elképzelése a szeretetről.
Amit szintén nem szeretünk hallani, hogy a (fel)nevelésünk a felnőtté nyilvánításunkkal még nem ért véget.
Mikor valakinek a telefonjával, az ipad-jével intimebb a viszonya mint avval a személlyel akivel az ágyán osztozik, vagy a szexualitás a pornóval ki is elégül, akkor az önbizalommal nagy bajok vannak…
A negatív és pozitív önértékelés közötti különbség a viselkedésben mutatkozik meg leginkább. (Nem a szavakban.) A negatív önértékelésű ember a viselkedésében azt előlegezi meg, hogy nem tudja, a pozitív önértékelésű pedig azt, hogy képes rá. Amilyennek látjuk magunkat, úgy fogunk viselkedni. Ez igaz másokra is: láss bele valakibe valamit, és saját akaratlan viselkedésed rejtett elvárásainak megfelelően formálod a másik viselkedését.
Az érzelmi intelligencia növelése a feltétele annak, hogy egy párkapcsolat hosszú éveken át, illetve egy teljes életre szóljon, szenvedélytől és erotikától fűtötten. A képzeletünk tárháza, annak gazdagsága határozza meg a jól létünket.
Az érzelmek, érzékek tisztázása, megélése, a csatorna megnyitása, a kommunikáció létrejötte szükséges, hiszen ha nem tanítják ezt sehol, illetve rosszul a gyermek éveink alatt, hiányként mindig megmutatkozik később. A lezárására rákényszerülünk, hogy alkalmazkodni tudjunk a meglévő zárt rendszerhez amit a szüleink, nevelőink jelentettek. Azt gondolom, hogy evvel egyénileg, és terapeuta segítségével ajánlatos szembenézni. A következőkben haladunk beljebb, ahogy a rendszered, a kommunikációd egyre tisztábbá válik, nyílunk meg egymás felé miközben az életedet meséled, vizsgáljuk miért történt veled az, ami.
Ha a tekintélyelv dominál egy terápia során, a kliensben a saját ereje mint támasz nem tud érvényre jutni (odakint a világban sem).
Megmarad egy öntudatlan lázongó kamasz szintjén.
Viszont a terapeuta vagy a mester saját egója hízhat.
Ha a tudatosság teret nyer az egyénben, nem misztikus ködös csillámló angyal apa-anya képében külső megerősítésre várva, hanem önálló felnőtt, szenvedélyes formában, csillám lesz ugyan, de a kliens szemében ami a terapeutáéval együtt ragyog. Mert örülnek a változásnak ami az életben bekövetkezett. Lesz akiből tetszést, lesz akiből visszatetszést váltva ki. Azt vallom amit Szondi Lipót, az ember hordoz születésétől fogva bizonyos meghatározó tendenciákat. Ezek fokozatosan kristályosodnak ki bennünk, rögeszméinkből, vágyainkból olvashatjuk ki őket.
A negatív önértékelésünk nem más, mint viselkedésgátló rendszerünk túlműködése, amely bizonyos kihívásokkal járó helyzetekben büntetést (kudarc, visszautasítás) feltételez, ezért meg akarja akadályozni viselkedésünket. Ebből a szokásmechanizmusból úgy javaslom kikerüljön valaki, hogy eredménynek azt tekintse (nem számít a kimenetele legyen az bármilyen életfeladat) hogy megteszi magát a másként viselkedést.
Egy példa: nőiessé, férfiassá válás a cél. Akármi is az oka az elakadásnak az ember fejében, elkezd úgy létezni, csinálni a nő, a férfi , mintha már „az” lenne. Persze eleinte a terapeuta az őszinte visszajelző felület csak (mert attól, hogy valaki felnőtt még szüksége van arra az alap felállásra hogy vagyok én és akinek megmutatom magam, mert bízom benne) de egyre szélesedni fog a spektrum, és a terapeutára idővel már nem lesz szükség. (A legjobb esetben életre szóló barátságot kötünk.)
Ha elkezdjük feltárni a múltat, mindig marad feltáratlan terület, valahova mindig juthatunk, de az aki hagyja, hogy menjenek az évek, és nem kezdi el kapargatni a falait nos ő nem jut sehova. Egy helyben toporog, és nem teszi próbára magát, ezért ki sem derülhet mit rejteget…
A csökkent önbizalomnak, negatív önértékelésnek hosszú távon hihetetlen bomlasztó ereje van.
Egy sikeres terápiában ki lehet hozni a tehetséget, a szikrát, az életörömöt. Az élet nincs előre megírva, mi írjuk a tetteinkkel. Az lesz, amit mi teszünk. Aki házat épít, a terv alapján rakja a téglákat. A jövő a tervrajzon megszületett, csak jelenné kell tenni. Ez a tudatosság, az intelligencia amelyik tégláról téglára a matériában megszületik az emberen keresztül.
Azért írogatom a tudományos, pszichológiai témájú, emberrel kapcsolatos cikkeket, mert magamból indultam ki (ki másból) és engem mióta az eszemet tudom érdekel az emberi működés.
A kapcsolatokban van az erő.
Az a spiri ostobaság ami a remete léthez köti a megvilágososdit, hogy ücsörögj és ommolj, meg mantrázz, meg csak figyelj… ezekkel tele a padlás. Ha elvonulsz egy asramba, egy vipassana táborba, csendbe, persze hogy rálelhetsz a “valamire”. Én leginkább pasiztam ezeken a helyeken, állati szexi volt, csak bámészkodni és fürödni az emberek testének látványában. Mondom, én valóban szeretem az embereket. Van, hogy az egyedüllét tölt fel, és egy csendtáborban például az volt a legizgalmasabb, hogy úgy lehettem egyedül, hogy a többiek megfelelő távolságban körülvettek. Mint egy kellemes anya-apa-kisgyermek kontaktban.
Hova szeretnék a mondandómmal eljutni? Oda, hogy emlékeztessek arra, minden ember egy külön világ. Minél színesebb valakié annál vonzóbb. Nem kell várni a felhőkön csücsülő istenre, hogy elmeséljük életünk sztoriját csak neki… El lehet kezdeni mesélni. A legszínesebből azt lehet tanulni, hogy bátorságot gyűjtsek a még spontánabb megnyilvánuláshoz. Aki hallgat egy csoportban ő leginkább a szeparációtól szenved, vagy épp dübörög ezerrel, mert épp dobálja az élet.
A magyar társadalom elképesztően zárt közeg.
Történelmi okai vannak, erről is írogattam már párszor. Ausztráliáig eljutni, ahol a szomszédoknak tárva-nyitva hagyják a lakásaikat az emberek, hogy mire megjönnek a nyaralásból a hűtő tele legyen kajával, a virágok is meg legyenek öntözve… Nos, hosszú az út. De mindenképpen érdemes nyitogatni az „ajtókat”, ami ebben az esetben a szűk elmét jeleníti meg.
Igen, az én klienseim élete borzalmakkal van teli, hozzám nem jó kedvükben jönnek…
Amire szeretném tanítani őket az az élni merés. És ki az, aki olyan bátor, hogy nem fél nagykanállal merni belőle? Akit a szülei megtanítottak rá, vagy aki megtanította magát később… Vannak kisebb csoportjaim, ahol bátrabban tárulkozunk kifele, van aki csak nekem írja le a mindennapjait. De hangsúlyoznám, hogy a múlton nem rágódni kell, hanem örömöt, fájdalmat tudni megélni a jelenben, hogy egyre inkább élővé, tapasztaltakká váljunk, miközben a bölcsesség, a könnyedség is megjelenik. És ehhez társakra van szükség, hiteles társakra. Nem álarcokra, sebezhetetlenséget maszkírozva rá, hanem felvállalni a megmutatkozást, és ekkor jönni fognak a múlt árnyai, amiktől mindig tartottunk.
Nem kell benne ragadva maradni abban a szokásban hogy egyedül kell fejben élni.
Egy családi dráma, haláleset, válás, anyagi csőd, kataklizma nem hordható ki „lábon”. Nem győzöm hangsúlyozni mekkora butaság ez.
Az ember elviszi a fogát, a belét, a törött kezét orvoshoz nyilván, a lelkét ami az összes mögött van meg dugdossa, és várja a csodát, hogy megmentődjön, aztán majd odaát… Persze, a lótúrót. Feneketlen mély az emberi ostobaság, és mérhetetlenül intelligens az elme. Le lehet vedleni a megfelelni akarást, a szégyenkezés billogját, és egyensúlyt találunk és örömöt a létezésben.
Aki élve eltemeti magát, és csendben szenved csak biztatni tudom ne tegye. Aki merészkedik kifele, ne hagyja, hogy a dogmákkal, hitrendszerekkel megpakolt zárt elmével „élő” családtagjai, egyéb kapcsolatai visszarántsák. A szenvedély életösztön, el kezd áramolni ha megfelelő közegben érzi magát. Nem az egyetértő közeg a megfelelő, hanem ahol úgy lehetsz önmagad, hogy melletted mindenki más is az lehet. Mert ebből lesz olyan kompromisszum ahol a szeretet, a figyelem az összetartó erő.
A nyitott elme azt jelenti állandó tanulásban lenni. Együttérző, együttműködő, gazdag létforma.
Meggyőződésem (és ez azért fontos, mert mióta gyűlnek az emberi kapcsolódásaim, és meghallgatom, figyelem őket, titeket, egyre kevésbé tudok általános tanulságokat levonni), hogy minden értünk van. A gyógyszeripar, a vegyészet, a pszichológia, a saját gyerekeink… Mert a kezdeti kiinduláshoz képest (akármelyik területet vizsgáljuk) a későbbi folytatás, a következő lépés azért következik be, mert élni szeretnénk, és a lehető legtöbb öröm pillanatot megélni.
Feltárul a világunk
Mondjuk adott egy kor ami brutális fizikai megterheléssel járt (háborúk, járványok, amputálások, szülésbe halások, éhség és szenvedés) és megjelenik egyes emberekben a vágy jobbá, könnyebbé tenni a világot azzal, hogy keresni-kutatni kezdik a gyógymódokat, az ember fizikai szenvedéseit, tüneteit csökkentve. Elérkezik az emberiség a mai napig ahol folytatódik ez a tendencia, de mivel több az információ, a kutatások, a kíváncsiság, a fejlődés eredményeképpen sokkal szélesebb spektrum tárul föl belőlünk.
Tágul a tudástár, kényelmesebb lett az életünk. Nem is emlékszünk már arra miken mentek át őseink csak azért, hogy mi, az utódok így élhessünk. Míg ők annak is örültek, sőt mesternek, tanítónak tartották azt a pár embert akik magas életkort éltek meg, mára hetven évet megélni nem számít nagy kunsztnak. Akkortájt a fájdalomcsillapítás a harapj rá erre a rongydarabra míg én lenyiszálom a karod volt, ma bevesszük a kapszulát ha hasogat a fejünk. Hozzáállásban van különbség nem is kevés, és nem az időközben eltelt 300 évre gondolok.
Más ma a fájdalom
Ez az eredmény avval is járt, hogy a fájdalmat ma más jelenti. Érzékenyebbé váltunk. A ma született gyerekek kevésbé nyersek, finomabb érzékeléssel jönnek a világra. Fejlettebb intelligenciával, radarral, vevő és továbbító „készülékkel”, energia hálózattal. Persze, hiszen nem az lesz a fő feladatuk hogy hogyan meneküljenek majd meg a ragadozók elől, meg egész nap bogyókat válogassanak, gyűjtögessenek, hanem az, hogy hogyan találják meg az összhangot, a finomhangolást az egymásra és önmagukra figyelést. Ráadásul mindezt egyszerre ebben az őrült zajban, információdömpingben.
A pszichológia (bármennyire is kritizáljuk Freud munkásságát) szintén az élet naposabbá tevésére hívatott megszületni, és fejlődni. Hogy honnan indult majd mindenki ismeri, hova tart az is kiderül.
Közös nevező
Ha egyre több minden derül ki rólunk (hogyan működünk, mit miért csinálunk), nos ebből hogyan lesz az hogy régen sokkal jobb volt minden, a boldogok a lelki szegények, az egyszerűségben van a megoldás, ahhoz meg kell ismerni az egyes embert, hogyan született, mit érez gondol ugyanarról a világról amiben én is, ő is, mindannyian ma élünk.
Ha a másik feketének látja azt amit én fehérnek vagy fordítva, egyetlen közös nevezőben tudunk megállapodni: ha ő is, és én is elmondhatom amit gondolok és mindeközben amit érzek. És eközben születik a probléma megoldásának kulcsa is, hiszen figyel rám, én is rá, összehangolódunk, megismerjük egymást és köztünk kialakul a szeretet. Mert azt érzem, ha rágondolok, legyen az bárki, melegség önti el a mellkasom. Ha sír vele érzek, ha nevet, és boldog, én is. Végtelenül egyszerű.
Lebomlanak a falak
A folyamat amin átmegyünk az az, hogy megszüntessük azokat a falakat, mechanizmusokat amik ahhoz kellettek, hogy legkevésbé érezzük a világ ránk gyakorolt hatásait. De ha nem érzem önmagam, kénytelen vagyok másban-másnak hinni. Pedig bárki tévedhet, és téved is. De ha az ő tévedéseinek leszek az áldozata egy idő után meggyűlölöm, mert elveszítem a világban való hitemet. Elfogy belőlem az életkedv. Életközepi válság, van rá elnevezés is.
Amúgy lehetőség észrevenni mennyire hiányzik valami, milyen üressé, felszínessé váltak a barátságok, párkapcsolatok, mennyi mindenről nem beszélünk hiszen szavaink sincsenek kifejezni azt amit leginkább egy kéztördelés, lábremegés, villódzó tekintet közvetít.
Napi 10 perc figyelem
Ragaszkodunk a macskánkhoz, kutyánkhoz, virágainkhoz, diétánkhoz, napi rutinjainkhoz… ahelyett, hogy 10 azaz tíz percet szánnánk egymásra naponta (legyen az a gyerekünk, férjünk, feleségünk, alkalmazottunk, főnökünk, kertészünk, burkolónk, autószerelőnk) miközben futkosunk előadásokra, könyvesboltba, gurukhoz, jóga órára, és csak azért hogy megismerjük elfoglaljuk magunkat, amiből az lesz, hogy akiket a leginkább szeretünk tőlük távolodunk el leginkább.
Mi az a tíz perc, de legyen húsz?! A figyelem energia, unásig hallja az ember. Mégis olyanra pazarolódik el ami sohasem volt számunkra igazán fontos.
A Facebook csoportunk egy tagja megihletett. Köszönöm neki, élvezet úgy élni, hogy vannak akik mernek gondolatot megosztani velem.
Azt írta, hogy az elődök, vagyis mi, meg a még régebbiek szétcsesztük a világot. Igen a környezetszennyezés, a túlnépesedés, az egészségre ártalmas génkezelt növények, állatok…
De nem ezek miatt elcseszett az ember. Ha meditáltok és elmélyedtek magatokban, ti is ráleltek arra az igazságra, mekkora hatalom a tudat ereje. Nem amit én vagy más mond nektek, hanem ami belülről jön.
Meglehet, hogy megegyezik avval ami belőlem jön, de azt elég régóta tudjuk, hogy ugyanaz a kéz vagyunk csak az ujjak mások…
Ha megfigyelitek a saját vagy a más gyerekét, aki olyan család sarja ahol a szeretetből, törődésből többet kapott mint ti, észrevehető, mennyire felszabadultabb, lazább, könnyedebb.
Én a saját gyerekeimen figyeltem meg. Konstatáltam, jó anya voltam. De ez nem jelenti azt, hogy a tágabb környezet, pl. az ovi, az iskola, a bevásárló központ, és hasonló intézményekben lévő mások ugyanúgy örülnek az én felszabadult gyerekeimnek. Hiszen a többség nem meditált már 18 évesen, és nem érzett rá arra, hogyan kell jól szeretni. (Ezt egyébként olyan is sejtheti akit nem szerettek a szülei, és emlékszik hogyan nem szabad csinálni, viszont őt idegesíteni, zavarni fog egy laza megnyilvánulás, egy könnyed pénzköltés annak arányában mennyire nem volt értékes családtag.)
Az jön ebből az írásból, hogy segítsek nektek, már akik figyeltek, mennyi mindent lehet tanulni a megfigyelések által. Eleinte a nagy programok mutatják magukat (ezt szoktam személyesen megbeszélni egyénenként), aztán az egyre finomabb észlelések, amik energetikailag is tisztítják a rendszert. Én nem csak a pénzetekért dolgozom, hanem ahogy a csoporttagunk megjegyezte, a világ más színeiért.
Azért vagyok hálás azoknak akik jönnek hozzám, mert elkezdik valóban megfigyelni önmagukat, és nem ott engedik szabadjára az indulataikat (pl. családban, munkahelyen) ott ahol evvel nem tudnak mit kezdeni csak rárezonálni, és a két feszültség összeadódik. Ez legyen egy őszinte szó (a másik pont nem akarja hallani), vagy egy ártalmatlannak tűnő megjegyzés.
Párkapcsolatban az ilyenekből szex szokott lenni. De aztán már nem működik egy idő után, mert a rutin megöli a szenvedélyt, ráadásul a gyerek azt látja, hogy anyáék ordítanak, megjegyzéseket tesznek egymásra és lesz belőle egy tesó…
Ha egy pár eljut arra a szintre, hogy úgy beszélgetnek, kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem a bántást feltételezik hanem a programozott beidegződéseket, ki képesek jutni a csapdából. (Hangsúlyozom, mind a kettejük szándéka szükséges ehhez.) Mert ez csak akkor élvezhető, ha van kivel megosztani.
Az ember több millió éve társas lény. Ez a program olyan ősi, hogy ha valaki remeteként buddhának látszik, az csak annak látszik. 😉
(Legfeljebb tényleg az, de szeretni fog ha megkérdőjelezed, mert tudni fogja, hogy egy tudatos lény vagy, aki azzá vált, hisz nem bálványként imádod, és fogadod el „zsigerből”, mint annak idején esetleg apukát, anyukát, és máris nincs egyedül hiszen kapcsolódhat hozzád! 😉 )
Ha egy kislány megszületik, nagyon hamar, pár éves korában észreveszi, hogy ha a puncija hozzádörzsölődik valamihez az neki örömet okoz. Vidáman mutogatja anyukájának vagy a nagymamájának legújabb fölfedezését. Pont úgy mint mikor bármi másra felfigyel.
Az anyák legtöbbje elpirul ilyenkor, és jobb esetben nem ráförmed a lányára, de eltereli róla a gyermeke figyelmét.
Ha valaki olyan szerencsés lehetett, hogy egy idősebb, tapasztaltabb nő beavatta a „rejtelembe”, és elmagyarázta a kislánynak mennyire becses és fontos az ami ott a lába közt van, felnőve a lányból boldog ember válik. Ha szétnézünk a világban csupa frusztrált, agyonhajszolt, mogorva, bánatos, ideges, kapkodó embert láthatunk, ezért tudható mennyire kevés volt az ilyen „boszorkány”.
Van aki leéli úgy az életét, hogy sosem próbálta ki milyen bugyi nélkül lenni, meztelen napozni széttárva a combjait. Nem próbálta ki milyen meztelen úszni, mikor a víz és a nap simogatóan, lágyan vagy erősebben ömlik rá… a legszentebb testtájékára is, igen hölgyeim, bizsergető, eszméletlenül kellemes érzés.
Ha megmaradhatott volna a jó, kellemes, feszültségoldó érzete (még akkor is így lett volna, ha az anya hozzáteszi, ne mások előtt csinálja a gyermek ezt, hiszen a pisilést sem együtt intézzük) a nőnek, a későbbiek folyamán sem lenne problémája önmagával, a testével, és a férfiakra gyakorolt hatásaival kapcsolatosan.
Szóval itt is mint ahogy egész neveltetésünk során a hozzá nem értés, a rosszindulat, az emberi test csodálásának, megszeretésének ellehetetlenítése, a természetes mód nem megélése történt. Utálja magát a lány, le is választja elméjében és azonosítja az „ott” lenn történteket valami undorítóval, ha nem ott jönne a baba, meg a pisi fölöslegesnek is gondolná. Ha van egy fiú testvére és látja, hogy ő lazán markolja azt ami neki nincs, nevetve megmosolyogják a felnőttek, logikus, hogy úgy fogja érezni értékesebb a szüleinek a másik, a fiú.
Aztán az iskolában elég korán az ókori Róma tanulása közben felfedezi a képeken a falloszt, és ekkor már természetesnek érzi, hogy az övé szégyellnivaló, a másiké pedig a hatalom, a fontosság, az értékesebbnek tartott „fegyver”. A fiúban is van hierarchia, a tudatában önmaga felsőbbrendűsége mellett megjelenik a női nemhez való kétféle hozzáállás. Aki a gyermeket szüli szentté válik, a másik aki élvezi a teste nyílásait ő használati eszköz lesz.
A szakma (prostituált) is erre szakosodott, mikor kompenzálni próbálja a benne fel-feltörő érzeteket, hiszen a lealacsonyítóbb munkája neki van, és a feleségeket becsmérli miközben esetleg titokban irigyli is. A feleség sosem irigyli a prostit.
Ha életünk legkorábbi élményei közé a pironkodás, a zavarodottság és nem a valóság tartozik, és később erre a zavarodott gondolkodásra telepszik a vallás, a hit, hogyan tudna valaki eligazodni önmagá(b)tól? Abban bízik amit önmagáról gondol, és ez alapjaiban téves. A szar gusztustalan, tudjuk, persze azt már nem tudjuk, hogy az őseink rájöttek időközben hogy ízetlen, sokkal jobb és tartalmasabb táplálék pl. az óriás gyümölcsgalamb. Ezt honnan tudom, hogy így lehetett? Mert megfigyeltem a gyerekeimet, a fiam mindent a szájába vett, a macska kakit is, a gyümölcsgalamb már kihalt. Az ősagyunk jelen volt az evolúció kezdeti szakaszában is… (nem hagytam, hogy kakit egyenek a gyerekeim, mielőtt… csak volt, hogy nem értem oda időben)
Az elfojtott érzésekről sokat lehet olvasni, arról is, hogy csak galibát okoznak. A legtöbbet avval találkozom klienseim kapcsán, hogy mennyi fájdalom, harag, düh, nem megélt örömök jellemzik az életüket. Az ember társas lény, akkor is ha szingli, mert jól úgy érzi magát ha van akit fel tud hívni, hozzá tud bújni, lelki fröccsöt adni és kapni.
A nőben benne marad a pinájával kapcsolatos viszontagságos múltja. Mivel a nő az emancipációval rájött neki is van joga, lehetősége tanulni, aztán munkát pénzt keresni, hatalma is lett. Az elnyomott őt ért sérelmek hatnak a világra anélkül, hogy a többség tudná miből ered. Manipulálja, vegzálja a férfit, vagy a gyerekeit, utálja a többi nőt, bosszút áll, vagy elfojtja, de nem múlik el az idővel. Ha ráeszmél mi is történt vele, megpróbálja begyógyítani a sebeket amiket kapott és okozott.
Aki nem válik tudatossá, öntudatlan részese marad az egésznek, vagyis használni fogja az a pár tudatos ember arra amire akarja.
Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
