Sokáig élhetünk tagadásban
A legnagyobb baj abból származik mikor „meggyőződéssel” állítunk valamit, miközben az, nem az. Valaki másé, és mi elhittük, hogy a miénk.
A legtöbben megtanultuk kicsiként az érzéseinket jónak és rossznak megítélni.
Pl. gyűlöletet, hányingert érzek és azonnal jön az ítélet, hogy ez bűn.
Sírni látunk valakit és a bűne, hogy gyenge, szánalmas.
Fél, és közben szégyelli magát. Mindeközben erősnek, irigyeltnek hiszi a többség a képmutatást, rohan a vesztébe a (vak) hite által.
Minden életbeli jelenet, egy találkozás, vita, szerelem oka két aspektusból tevődik össze: külső, úgynevezett „én majd ezt tudom” részből, és a belső, mondhatni tudatalatti gigantikus „fogalmam sincs róla” területből.
Erős vonzódás, vagy taszítás valakivel kapcsolatban rávezethetne egy gyermekkori mély borzalomra, amit eddig a homály, a hasítási mechanika takart, és begyógyulhatna az a bizonyos seb. Minél erősebb a vágy bármelyik irányba, annál nagyobb a lelki gyötrelem, amire a másik emlékeztet. Kitérni előle csak a látszatot erősíti, vagyis azt, hogy elhiszem már túl vagyok a múltamon, a jelenben élek. Sokáig élhetünk tagadásban, meg is halhatunk általa korábban mint lehetne.
Megtorpanni a lehetőség előtt, civódni a kapcsolatokban, miközben azt hisszük jutunk egyről a kettőre.
Mi a lehetőség? A konfrontáció, az érzelmek megismerése, kezelése, kifejezni tanulása, és ezáltal intimitást megélve közel kerülni egymáshoz.
Van olyan mikor úgy jön a lehetőség a fejlődésre, hogy elúszik a családi vagyon, betegség, baleset, zátonyra futó házasság jelez, nem áll szóba az emberrel érdemben senki, aki mégis, olyan figyelmetlenséget, ridegséget, érzéketlenséget képvisel, hogy elgondolkodunk…
Röviden csúszik a talaj…, és egyre inkább.
Ekkor kezdhetünk tudatába kerülni a valóságnak, mindannak a belső érzéseknek, amikről fogalmunk sem lehetett addig.
Minél inkább ragaszkodik az ember a megszokotthoz, ahhoz aminek akarom, hogy lássanak, annál jobban szenvedek, és nyújtom el a terápiám hosszát.
Az önismereti folyamat része, hogy az, ami addig fel sem tűnt, olyan mintha nagyítóval nézném most már. Az érzelmek felnagyítják az élet pillanatait, és ettől lesz mélysége, tartalma, veleje.
Elég ha a párom másra mosolyog, vágyóan néz, és bennem fájdalom jelenik meg, nekem az érzéssel szükséges foglalkoznom, azt hagyni megjelenni, nem elfojtani értelmezéssel, magyarázatokkal, a másik hibáztatásával, felelősségre vonásával, hanem csak hagyni megjelenni korai életem egyik aspektusát… Gyengédnek nekem kell lennem magamhoz, akkor is ha ezt a partneremtől várnám, hisz lehet pont emiatt szerettem bele, mert a kapcsolatunk elején ezt megkaptam tőle, viszont akkortájt a hiánnyal még nem törődtem, az emiatt érzett fájdalommal, félelemmel nem volt kapcsolatom, hiszen belépett a képbe a párom, sikeresen ki is takartuk együtt, egymást. Feledtük a hiányosságainkat ideig-óráig.
De örökké felejteni képtelenség, hamis illúziót éltetni magunk helyett.
Amíg nem tudunk jól bánni magunkkal, a belső világunkkal, a külső fontos kapcsolat is zátonyra van ítélve. Akkor is, ha a látszat az, mi együtt vagyunk. A magányt mindenki érzi, külön-külön.
Emiatt megsajnálni magam, érezni a velem történtek miatti érzéseimet, összekötni a múltat a jelennel a fájdalmon keresztül, érettebbé, bölcsebbé tesz. Ez nem az a panaszkodás amikor dühösen szidja valaki a másikat, mit tett ő velem, hisz ilyenkor nem kapcsolódik a mélyebb rétegeihez, csak szárazon ventilál. Ráadásul meggyőzi magát arról mennyire szerethetetlen a másik. Ha ebben megerősíti mondjuk egy barát, a távolság közte és a párja közt állandósul.
Az elszigetelődés azonban viszi az életenergiát.
Felőrli az idegrendszert az állandó gyötrődés. Az őszinteség magammal, az érzéseimmel, ha nem férek hozzájuk mert megtanultam racionalizálni, magyarázkodni érezni tudás helyett, segítséget kell kérjek.
Olyan erőim szabadulnak fel, miközben valaki képes rám figyelni, amit utána az életem jobbá tételére fordíthatok. A motiváltság újból megjelenik, megtanulom szeretni önmagam. Mert e készség nélkül más embert sem lehetséges. Az anyai, apai árulás miatt érzett fájdalom mértéke (akkor is ha valaki az exét, vagy épp az aktuális partnerét ruházta föl ezen szerepekkel), majd csak a gyógyulás után derül ki. Amikor a megkönnyebbülés bekövetkezik, nem cipeli a szív, a test az anyai, apai terhet tovább, boldoggá teszi önmagát az ember.
Ami a világban összeségében történik, azzal azok küzdenek, illetve barátkoznak össze hamarabb, akiknek könnyebb a lelkük, kevesebb a terhük, akik nap mint nap meditálnak, és „kenyerük” a lelki béke.
Sokan gondolják azt, hogy a politikával, a hatalommal mit sem törődnek, csinálják mások, de voltaképp a jövőről mondanak le, mert a hatalom már csak ilyen, valakinél kiköt az, amiről más lemond.
