“Negyvenes éveimben járok. Sok éve foglalkoztat a spiritualitás. Barátaim, sőt az első feleségem is nyitott volt eziránt. A mostani párom hallani sem akar vallásról, hitről, ő pszichológus, a tudományos világ áll hozzá közel.

Amit észrevettem magamon, hogy féltékeny vagyok rá. Nem amiatt, mert szép és a férfiak gyönyörködnek benne, hanem mert annyira gyorsan vág az esze, hogy mellette szinte sosem tudok “labdába rúgni”. Ő mondta, kezdjek ezzel valamit, mert feszélyezem, sajnál, ettől a libidója csökken.

Mellette eltűnt belőlem is a hit, olyan érzésem van, mintha csúszna szét az önbizalmam, az anyagi teremtésem is akadozik, veszítek el munkákat. Nem tudom mihez kezdjek, sok minden előjön a múltamból, az első feleségem megértőbb volt, de nem szeretnék vele beszélni rólunk.”

Ahhoz, hogy olyannak, aki elindult már az önismereti úton, segíteni lehessen, visszapróbálok menni vele oda, ami arra késztette, kezdje el önmagát vizsgálni, megfigyelni. Ehhez egy-két alkalom elegendő.

Általában el lehet mondani, hogy a szenvedés, a “nem találom a helyem” érzése jelenik meg mindenkinél egyöntetűen. És a lényeg, hogy ez egyedi alakot ölt, ezt vizsgáljuk egyéni kezelés alkalmával.

Akik belekezdenek a rendszeres meditáció gyakorlásába gyorsabb változást érzékelnek. A megfigyelem önmagam miközben a világból érkező ingerek folyamatosan az érzékelés tisztaságának mértékében érnek, teljesen más emberré teszi az egyént.

A gyermekkori érzéketlenné tevés a túlélést jelentette (hiszen a környezethez alkalmazkodás ezt jelentette), felnőttként az önreflexió, a tudatossá válás az, ami a minőségibb élet záloga.

Kliens problémája, hogy nem tud egyetlen pillanatot sem szabadon megélni, rájött erre sok sok évnyi kapcsolat kudarcai árán. És ami a legfőbb baj, hogy egyedül sem szabad, folyamatos szorongás, kétség gyötri…

Volt már többféle terápiás közegben, érzi, hogy nagyon nehéz terhet cipel. Tudja, hogy a gyermekkor traumái mik, és azt is, hogy mennyire átverte önmagát miattuk, mert folyamatosan próbált a szülei “jó” fia maradni.

Ha az ember azt mondja egy beszélgetés során, hogy nem szeretem a szüleimet, mert mindig megaláztak, vertek, hanyagoltak, akkor minden oldalról záporozni kezdenek rá a szokásos jótanácsok arra vonatkozóan, hogy változtasson a hozzáállásán, ha fel akar nőni, hogy ne hordozzon gyűlöletet saját magában, ha egészséges akar lenni, s hogy csak akkor tud megszabadulni a gyűlölettől, ha megbocsát a szüleinek. Na és persze hogy nem léteznek ideális szülők, minden szülő hibázik olykor-olykor – ezt el kell viselni, s felnőttként meg kell tanulni.

Ezek a tanácsok azért olyan tanulságosak, mert időtlen idők óta ismerjük és akár értelmesnek is gondolhatjuk őket. Pedig nem azok. Sokuk hamis feltételezésen alapul, hiszen például nem igaz, hogy a megbocsátás megszabadít a gyűlölettől. Inkább csak elfedni segít, de (tudattalanban) valójában felerősíti.

Nem igaz, hogy az életkorunkkal egyenes arányban nő bennünk a türelem. Sőt a gyermek azért viseli el a szülei abszurditásait, mert természetesnek tartja ezeket, és nem védheti meg magát. Csak felnőttkorban szenvedünk a szabadság hiányától és a kényszerítéstől, ám ezt a kínszenvedést a szülők helyettesítőivel kapcsolatban szoktuk megélni – a saját gyerekeinkkel és életünk párjával. A szülőktől való tudattalan, gyermeki félelem tartja vissza az embert attól, hogy felismerje az igazságot.

Az nem igaz, hogy a harag megbetegít, az elfojtott, lehasított gyűlölet az, ami meg tud, de a tudatosan megélt és kifejezett érzés soha.

Felnőttként csak akkor élek meg gyűlöletet, ha olyan helyzetbe ragadok bele, amelyben nem tudom szabadon kifejezni az érzéseimet. Ilyen függőségben alakul ki a gyűlölet. Amint sikerül feloldanom (és felnőttként ez menni szokott, kivéve, ha totalitárius rendszerben sínylődik az ember), akkor megszabadulok a szolgai függőségből, és már el is illan belőlem a gyűlölet.

Természetesen vannak olyan emberek, akik már kicsi korukban elválasztódtak a valódi érzéseiktől. Ha mások írják elő mit érezhetsz, és mit nem, szinte semmi sem látható a valódi érzésekből. De meg tud szűnni a kölcsönös eltompulás patthelyzete, amikor egy-egy ember összeszedi a bátorságát, s a tapintható félelmei ellenében kimondja az igazságot. Megérzi és hangot is ad neki, s a társaival ezen az alapon kommunikál.

Ha az ember tényleg meg akarja tudni, mennyi energiájába kerül a gyerekeknek túlélniük a kegyetlenségeket és a gyakran szélsőséges szadizmust, váratlan optimizmusra hajlik.

Azt gondolom nem szabad feladni annak reményét, hogy egy társaságban (bármilyen rosszallást tapasztalsz) szabadon meg lehet nyílni. A lefagyásból, közönyből való megszabadulás azt jelenti, tudatosítanod kell azokat az eseményeket, amikor veled valaki olyan borzasztó dolgot tett, minek hatására az akkor megjelent érzéseid a tudattalanodba lefojtás alá kerültek.

Egy felnőtt ember szuper értelmének segítségével tud küzdeni az erkölcsi előírások ellen, filozófus lesz vagy költő, szabadságharcos, harcművész, megmondja a tutit másoknak, viszont a családjával kapcsolatos valódi érzései, melyeket amúgy a testi tünetei lefednek, blokkolják az izomzatát. Végül a szülei áldozata lesz, akiknek a hitrendszere rabul ejtette, holott a felnőtt tisztán átlát a “társadalmi” hazugságokon. Nehezebb felismerni a saját hazugságainkat és meglátni azt, hogyan vált az ember a közerkölcs áldozatává, mint filozófiai értekezéseket és hangzatos drámákat, bátor verseket írni. Sokan nem értik ennyi híres költő, zseni, művész miért nem robbantotta még szét a hazug, képmutatásra épült civilizációnkat.

Az egyes emberek belső folyamatai (traumái tudatosítása) képesek összeadódni egy egészséges társadalommá, ezt kihagyva a szabadon puffogtatott gondolatok bármekkora zsenié is, csak a felszínig jut el.