Miért vagyok ilyen?

Miért vagyok ilyen?

Az, hogy ki miért működik úgy a kapcsolataiban, ahogyan, az eredendően nem merült fel az európai-amerikai gondolatok között ötven-hatvan évvel ezelőttig.

Nem volt az európai kultúrának természetes része az önismeret.

Az átlagember sem gyermekkorában, sem később nem szembesült olyan kérdésekkel mint pl.:

Miért vagyok ilyen?
Mit kell tegyek, hogy jobb legyek, más legyek?
Milyen ember vagyok?
Ki vagyok én?

Az, hogy az emberi működés mibenléte ma már közkincs, az általános műveltség és a hétköznapi gondolkodás része, döntő részben Amerikának köszönhető.

Ráadásul a viselkedés értékelése, kritika alatt volt/van folyamatosan. Gyerekkortól kezdve. Félelmekkel, megszégyenítésekkel teli az információ csere. Ez rettentően megnehezíti a kommunikációt. Újra szükséges tanulnunk magunkat, és egymást. Megismerés közben alakul ki a szeretet.

Esettan: A nők körében igen közkedvelt, fiatalember a kliens.

Esettan: A nők körében igen közkedvelt, fiatalember a kliens.

A nők körében igen közkedvelt, fiatalember a kliens. Mosolygós, kedves, tele van ambícióval. Mi akkor a probléma?

Édesanyja meghalt pár éve, elérzékenyül a hangja ahogy említi. Kérdésemre beszélgetnek-e az elhunytról a család többi tagjával, a válasza ez:

„Nem. Soha nem beszéltünk még anyám életében sem érzésekről, mélyebb dolgokról. Apám, mióta egyedül maradt, hívni szokott telefonon, azelőtt sosem. De inkább ő mesél, mit csinált aznap, kivel találkozott, mennyire hülye a szomszéd, az öcsém milyen butaságot csinált már megint.”

Jelzem, hogy érzésekről ő sem beszél, annak ellenére, hogy tudja, hiányzik neki az őszinteség. Ha rákérdezek, körmondatokkal válaszol, nem engedi az érzéseit közeledni…

Megfigyelte, hogy az utóbbi időben türelmetlenebb, a legutolsó alkalommal mikor lefeküdt egy lánnyal, szinte kilökte az ágyból szex után. Gyötri a szégyen a viselkedése miatt, nem is hívta föl a lányt azóta sem. Viszont a szex őrjítően hiányzik. – mondja.

Ajánlottam számára a csoportot is, ahol könnyebb szabadulni a korlátozó hiedelmektől, szokásoktól, mert észreveszik a résztvevők, hogy mindenkinek vannak. Könnyebb olyanok előtt beszélni problémákról, akik szintén nem tökéletesek, illetve nem is akarnak annak tűnni.

A legfárasztóbb – kimerítőbb alakoskodni, eljátszani ugyanazt, amit már otthon is utált az ember. Persze miközben mesél valaki az aktuális élethelyzetéről, az érzelmek is megjelennek. Azokban is, akik hallgatják. Rengeteg, odáig ismeretlen érzés, indulat tör elő a résztvevőkből. Forró a hangulat – mondhatni.

Csak addig nem történik semmi egy társaságban, míg őszinték nem mernek lenni egymással a tagok. Legyen ez egy baráti, vagy családi együttlét.

Azt érzi mindenki, mikor megsértődve hallgatásba burkolózik egyikünk. Onnantól feszélyezve érzi magát mindenki. Mi feszíti az egyént ilyenkor?

Elfojtott vágy, harag, félelem. Mindenki szeretne tartozni valahova, valakihez, függeni tőle, hazamenni hozzá. Ez a fiatalember is vágyik egy nőre, aki megértő, és vigyáz rá. Ez utóbbit, nem mondta ki rögtön, csak pár alkalom után. Van a vágya mögött, ki tudja mennyi elfojtott érzelem?!

A teszteléssel közelebb hozható hozzánk a múltja, egy – két gyermekkori történet felsejlik, ami alapján világos lett számára milyen volt hozzá az édesanyja – apja valójában. Nem akarja elhinni, viaskodik benne a valóság és az ideál.
Ezt nem lehet gyorsabbá tenni, és amíg nem válunk le a szülői képről, amihez leginkább az érzelmeink kötnek, addig bántani fogunk másokat meg magunkat is.

Az indokolatlan bántás, például a szex utáni gorombaság ilyen, de van nagyon sok érzéketlen gesztusunk, sértő mondat, szó…

Ahogy ébredezünk a sémáinkból, a robotszerű szokásmechanizmusainkból, fogunk találkozni olyanokkal akiknek fájdalmat fog okozni a nemet vagy akár az igent mondásunk, figyelmetlenségünk. Harcok ezek, viaskodások olykor önmagunkkal, a párunkkal, családtagokkal, de eközben megváltozunk ahogy a kapcsolataink minősége is.

A világ nem megváltásra szorul

A világ nem megváltásra szorul

Az én korosztályom gyerekkora nagyjából úgy telt, hogy akárhova ment, haza, iskolába, nyaralni, szenvedés volt, de hát nincs máshova menni?!

Azok a hetvenes, nyolcvanas években készült fotók, amik itt is szembejönnek sokszor, a vidámságot, önfeledtséget, játékos gyerekkort mutatják. (Volt persze ilyen pillanat is, de elenyésző.)

A rém- meg a zuhanásos álmok azt a nagyobbrészt igazolják vissza.

A nosztalgia igyekszik rózsaszín masnival eltakarni azt a borzalmas mennyiségű elhanyagolást, megaláztatást, megfegyelmezést, megtörést, amit minél ügyesebben fed valaki el, annál kevésbé érti szenvedésének okát.

Vagyis olyan, mint mikor 1. visszafele sül el a fegyver, 2. öngólt lő, 3. maga alatt vágja a fát, 4…, sorolhatnám a metaforákat.

Az említett korosztály mára nagyapa-mama, az unokáját imádja, ez a gyerekeinek feltűnik, mert sokkal jobban csinálja mint annak idején velük. Nyugodtabb, mosolygósabb, kedvesebb a nagyi.

Van mit át/megbeszélni. Nem az a baj, ha nem tudta szeretni valaki a gyerekét, hanem ha beállítja ennek, holott csak türelmetlenség, kedvetlenség, agresszió, folytonos rohanás, nyugtalanság.

Kérdések, amiket ha fel lehet tenni, oké, hogy az indulat ki fog törni, de az, ami pusztít és elválaszt ennek az ellenkezője: csináljunk úgy, mintha a hazugság rendben volna.

A szülők nehezen vallják be a jellemhibáikat, bármelyik korosztályról legyen is szó. Rossz minta a gyerekeknek a magányosság megélése, vagy inkább elszenvedése. A kapcsolatok olyan példája, ahol elszigetelve szenved apa-anya. Mit fog föl ebből? Ki fog derülni pár év múlva, amikor szinte csak a számítógép, telefon előtt gubbaszt, feltalál egy csomó marhaságot a világ megváltására, mert utálkozik mindenen ami él.

A világ nem megváltásra szorul, meg másik bolygóra költözésre, hanem az amúgy összetartozó egyedek őszinte kapcsolódásaira. Ne azt a mintát kövesse, ahol látszat ürüggyel hívják egymást telefonon, bocsánat ma már írogatnak, hanem legyen kimondva az, ami elválasztja a lelkeket egymástól. A hiány, a sértettség, a fájdalom megélése helyett gyűlölet.

Ahogy velem bántak, úgy bánok én is magammal

Ahogy velem bántak, úgy bánok én is magammal

Ahogy velem bántak, úgy bánok én is magammal, és úgy bánok azokkal, akik a legkedvesebbek, akik a legközelebb állnak hozzám. Ön-empátia nélkül maradok, innen fakad minden önpusztító viselkedés. Szégyellem önmagam, el akarok rejtőzni, meg akarok halni, nem akarok én lenni.

A kétbalkezesség, a szenvedélybetegség, az anorexia, a depresszió, az öngyilkosság, a teljesítményi szorongás, önkorlátozás mind-mind az elbizonytalanodásból, a zavarodottságból, a lecsökkent önértékelésből szerzi a hajtóanyagot, azt pedig a fontos felnőttekkel való korai kapcsolatok elégtelensége által okozott és helyre nem hozott megszégyenülés, megalázottság váltja ki. (Feldmár András)

Ha a felsoroltak bármelyikében szenvedsz, eljött az ideje az önismeretednek. Hívj, jelentkezz bátran, az egyéni vagy csoportos kezelések segítenek önmagadra találni. Ne mulaszd el életed legfontosabb kapcsolatait. Te legyél bennük, az önsorsrontó mechanikák nélküli őszinte és valódi. Honlapomon tudsz érdeklődni, további információkat is találsz ott. Várlak szeretettel.

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget, hogy a csalódások ellenére mégis folytatni tudja az életét. Kiben és mikor keletkezett csalódásról van szó?

Az önismereti munkát nehéz elképzelni ilyen instrukció alapján: Nézz mélyen magadba! Mert ki néz, és mire?!

Ha elmegy az ember olyan társaságba ahol szeretve érzi magát, van nevetés, beszélgetés, filozofálgatás, együtt eszem-iszom, játék utána hazamegy és azt gondolja rossz itthon, akkor hol a hiba?! Azért nem kellemes építő jellegű helyre utazni, hogy utána még jobban érezhető legyen a magány…?!

A másik bölcs gondolat: Mindenhova önmagadat viszed, bárhova is utazz!

Mit lehet ezzel kezdeni?? Mintha őrült volnék, skizofrén, fogom magam aztán oda teszem?! Ki fog, kit?! Ezért nem tiszták ezek a metaforák, értelmezhetetlenek. Nincs kettő belőlem. Illetve egy esetben, ha amikor csecsemő voltam, az anyám nem tartott elég közel magához, a testéhez elég ideig, túl korán váltunk szét, ő meg a “tartozéka”, és kénytelen lettem vigyázni kezdeni magamra. Ez a skizo effekt aztán egész életemben kísér, van a hamis én amelyik okos, óvatos, és van a hátramaradt én, kuporog a sarokban és várja azokat a körülményeket amik a felnövését szolgálnák.

Állandó védekezésben telnek napok, évek, évtizedek, soha senkit közel engedve a szívemhez, hazugságban élve az életet, “mintha “állapotban. Ez aztán olyan tökéletes látszatot eredményez, hogy bárkit el tudok játszani akire neked igényed van. Te “beleszeretsz“ ebbe a tökéletességbe, de szenvedünk mindketten. Ekkor magamat is átverem, hiszen minél tökéletesebben szolgálom az igényedet, annál kevésbé értem mi a jó isten bajom van “én nekem”?

Muszáj történnie valaminek ahhoz, hogy ez a „tökéletesség” összetörjön, ez a “mintha” képmás megszűnjön ahhoz, hogy beérve, felnőve, integrálva megjelenhessen a világba a teljes Én. Aki már nem védekezik, nem hazugságba kapaszkodik, viszont kerüli azokat, akik közt nem érzi jól magát, mert nem tudja átadni önmagát nekik, hisz azok folyamatosan védekezésből támadnak, a régi mintához ragaszkodva.

Tudatosan nem hazudik többé az ember, de a magány miatti szorongás elkerülhetetlen. Az érzések felerősödve jelentkeznek amik annyira tiszták, hogy a meditatív állapot spontán bekövetkezik. Ki sem bírod nélküle. 😉😃😍 Tudod mire érdemes a figyelmed fordítani, nem kószál többé szerteszét. Éber gyakorlóvá válik az ember.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás