Senki nem szenved szándékosan

Senki nem szenved szándékosan

Súlyos fizikai, érzelmi bántalmazást, elhanyagolást elszenvedők úgy küzdenek meg a traumával, hogy éveken át öntudatlanul teljesen kizárják a fejükből ezeket az élményeket, emlékeket, gyakorlatilag amnéziában szenvednek. Ez idő alatt is van mikor tünetekkel küzdenek, de nincs semmilyen konkrét emlékük.

Aztán történik egy trigger esemény és visszajön egy emlék, ekkor kétségek közt vergődve egyik nap elhiszi, hogy valóban a szülei áldozata, másik nap kételkedik magában, és magyarázatokat keres, azt gondolja őrült, ő találta ki az egészet csak azért, hogy törődést kapjon, figyelmet, hazugnak, rossznak, árulónak, aljasnak hiszi magát, minden tünetnek más-más oka lehet – gondolja, nincs összefüggés.

A 90-es években is (ekkor kezdtem tanulni róla) próbálták hitelteleníteni a gyerekkori szexuális visszaéléseket, a verést, a pofont, elfogadottnak, sőt hasznosnak ítélte a társadalom. Mára ezt tarthatatlan hazugságnak tartja minden magára is valamit adó szakember.

Neurológiai kutatások sokasága áll rendelkezésre a traumás emlékezet megértésére, és a pszichológia is sokat fejlődött a szexuális abúzus áldozatokra gyakorolt hatásainak – a trauma és főleg a komplex poszt-traumás (vagy fejlődési traumás) tünetek – megértésében és kezelésében.

Hogyan lehet őszinte emberi kapcsolatot kialakítani valakivel, aki egyszerre szeretné teljesen rám bízni magát és legfájóbb titkait, ugyanakkor újra és újra teszteli, hogy jó kezekben van-e nálam? Megbízható vagyok-e?

Hogyan tudom hitelesen megmutatni neked, hogy elbírom a fájdalmad, nem kell engem kímélned, hogy biztosítsd a kitartásomat – de mindezt azzal a céllal, hogy lásd, te is elbírod, és nem kell örökre a fájdalomban rekedned, ahol csak akkor lehet életben maradni, ha mindig ott vagyok?

Sokat segít az a mély meggyőződésem, hogy senki nem szenved szándékosan. Hogy ha nem tudja abbahagyni a szenvedést, annak konkrét oka van, és nem nyugodhatok addig, amíg meg nem találjuk a konkrét okot.

Felemelő megélni egy-egy áttörést. Amikor rájövünk egy-egy tünet valódi okára, a szégyen alól felszabadul a kliens, mert végre át lehet élni az érzelmeit, és hogy most már tényleg a múlt elmúlt. Felemelő átélni a bizalmat, amiért meg lehet, és meg kell dolgozni. De a legfelemelőbb azt átélni, hogy egyre kevesebb és kevesebb szükség van rám.

Esettan: A nők körében igen közkedvelt, fiatalember a kliens.

Esettan: A nők körében igen közkedvelt, fiatalember a kliens.

A nők körében igen közkedvelt, fiatalember a kliens. Mosolygós, kedves, tele van ambícióval. Mi akkor a probléma?

Édesanyja meghalt pár éve, elérzékenyül a hangja ahogy említi. Kérdésemre beszélgetnek-e az elhunytról a család többi tagjával, a válasza ez:

„Nem. Soha nem beszéltünk még anyám életében sem érzésekről, mélyebb dolgokról. Apám, mióta egyedül maradt, hívni szokott telefonon, azelőtt sosem. De inkább ő mesél, mit csinált aznap, kivel találkozott, mennyire hülye a szomszéd, az öcsém milyen butaságot csinált már megint.”

Jelzem, hogy érzésekről ő sem beszél, annak ellenére, hogy tudja, hiányzik neki az őszinteség. Ha rákérdezek, körmondatokkal válaszol, nem engedi az érzéseit közeledni…

Megfigyelte, hogy az utóbbi időben türelmetlenebb, a legutolsó alkalommal mikor lefeküdt egy lánnyal, szinte kilökte az ágyból szex után. Gyötri a szégyen a viselkedése miatt, nem is hívta föl a lányt azóta sem. Viszont a szex őrjítően hiányzik. – mondja.

Ajánlottam számára a csoportot is, ahol könnyebb szabadulni a korlátozó hiedelmektől, szokásoktól, mert észreveszik a résztvevők, hogy mindenkinek vannak. Könnyebb olyanok előtt beszélni problémákról, akik szintén nem tökéletesek, illetve nem is akarnak annak tűnni.

A legfárasztóbb – kimerítőbb alakoskodni, eljátszani ugyanazt, amit már otthon is utált az ember. Persze miközben mesél valaki az aktuális élethelyzetéről, az érzelmek is megjelennek. Azokban is, akik hallgatják. Rengeteg, odáig ismeretlen érzés, indulat tör elő a résztvevőkből. Forró a hangulat – mondhatni.

Csak addig nem történik semmi egy társaságban, míg őszinték nem mernek lenni egymással a tagok. Legyen ez egy baráti, vagy családi együttlét.

Azt érzi mindenki, mikor megsértődve hallgatásba burkolózik egyikünk. Onnantól feszélyezve érzi magát mindenki. Mi feszíti az egyént ilyenkor?

Elfojtott vágy, harag, félelem. Mindenki szeretne tartozni valahova, valakihez, függeni tőle, hazamenni hozzá. Ez a fiatalember is vágyik egy nőre, aki megértő, és vigyáz rá. Ez utóbbit, nem mondta ki rögtön, csak pár alkalom után. Van a vágya mögött, ki tudja mennyi elfojtott érzelem?!

A teszteléssel közelebb hozható hozzánk a múltja, egy – két gyermekkori történet felsejlik, ami alapján világos lett számára milyen volt hozzá az édesanyja – apja valójában. Nem akarja elhinni, viaskodik benne a valóság és az ideál.
Ezt nem lehet gyorsabbá tenni, és amíg nem válunk le a szülői képről, amihez leginkább az érzelmeink kötnek, addig bántani fogunk másokat meg magunkat is.

Az indokolatlan bántás, például a szex utáni gorombaság ilyen, de van nagyon sok érzéketlen gesztusunk, sértő mondat, szó…

Ahogy ébredezünk a sémáinkból, a robotszerű szokásmechanizmusainkból, fogunk találkozni olyanokkal akiknek fájdalmat fog okozni a nemet vagy akár az igent mondásunk, figyelmetlenségünk. Harcok ezek, viaskodások olykor önmagunkkal, a párunkkal, családtagokkal, de eközben megváltozunk ahogy a kapcsolataink minősége is.

Ahogy velem bántak, úgy bánok én is magammal

Ahogy velem bántak, úgy bánok én is magammal

Ahogy velem bántak, úgy bánok én is magammal, és úgy bánok azokkal, akik a legkedvesebbek, akik a legközelebb állnak hozzám. Ön-empátia nélkül maradok, innen fakad minden önpusztító viselkedés. Szégyellem önmagam, el akarok rejtőzni, meg akarok halni, nem akarok én lenni.

A kétbalkezesség, a szenvedélybetegség, az anorexia, a depresszió, az öngyilkosság, a teljesítményi szorongás, önkorlátozás mind-mind az elbizonytalanodásból, a zavarodottságból, a lecsökkent önértékelésből szerzi a hajtóanyagot, azt pedig a fontos felnőttekkel való korai kapcsolatok elégtelensége által okozott és helyre nem hozott megszégyenülés, megalázottság váltja ki. (Feldmár András)

Ha a felsoroltak bármelyikében szenvedsz, eljött az ideje az önismeretednek. Hívj, jelentkezz bátran, az egyéni vagy csoportos kezelések segítenek önmagadra találni. Ne mulaszd el életed legfontosabb kapcsolatait. Te legyél bennük, az önsorsrontó mechanikák nélküli őszinte és valódi. Honlapomon tudsz érdeklődni, további információkat is találsz ott. Várlak szeretettel.

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget, hogy a csalódások ellenére mégis folytatni tudja az életét. Kiben és mikor keletkezett csalódásról van szó?

Az önismereti munkát nehéz elképzelni ilyen instrukció alapján: Nézz mélyen magadba! Mert ki néz, és mire?!

Ha elmegy az ember olyan társaságba ahol szeretve érzi magát, van nevetés, beszélgetés, filozofálgatás, együtt eszem-iszom, játék utána hazamegy és azt gondolja rossz itthon, akkor hol a hiba?! Azért nem kellemes építő jellegű helyre utazni, hogy utána még jobban érezhető legyen a magány…?!

A másik bölcs gondolat: Mindenhova önmagadat viszed, bárhova is utazz!

Mit lehet ezzel kezdeni?? Mintha őrült volnék, skizofrén, fogom magam aztán oda teszem?! Ki fog, kit?! Ezért nem tiszták ezek a metaforák, értelmezhetetlenek. Nincs kettő belőlem. Illetve egy esetben, ha amikor csecsemő voltam, az anyám nem tartott elég közel magához, a testéhez elég ideig, túl korán váltunk szét, ő meg a “tartozéka”, és kénytelen lettem vigyázni kezdeni magamra. Ez a skizo effekt aztán egész életemben kísér, van a hamis én amelyik okos, óvatos, és van a hátramaradt én, kuporog a sarokban és várja azokat a körülményeket amik a felnövését szolgálnák.

Állandó védekezésben telnek napok, évek, évtizedek, soha senkit közel engedve a szívemhez, hazugságban élve az életet, “mintha “állapotban. Ez aztán olyan tökéletes látszatot eredményez, hogy bárkit el tudok játszani akire neked igényed van. Te “beleszeretsz“ ebbe a tökéletességbe, de szenvedünk mindketten. Ekkor magamat is átverem, hiszen minél tökéletesebben szolgálom az igényedet, annál kevésbé értem mi a jó isten bajom van “én nekem”?

Muszáj történnie valaminek ahhoz, hogy ez a „tökéletesség” összetörjön, ez a “mintha” képmás megszűnjön ahhoz, hogy beérve, felnőve, integrálva megjelenhessen a világba a teljes Én. Aki már nem védekezik, nem hazugságba kapaszkodik, viszont kerüli azokat, akik közt nem érzi jól magát, mert nem tudja átadni önmagát nekik, hisz azok folyamatosan védekezésből támadnak, a régi mintához ragaszkodva.

Tudatosan nem hazudik többé az ember, de a magány miatti szorongás elkerülhetetlen. Az érzések felerősödve jelentkeznek amik annyira tiszták, hogy a meditatív állapot spontán bekövetkezik. Ki sem bírod nélküle. 😉😃😍 Tudod mire érdemes a figyelmed fordítani, nem kószál többé szerteszét. Éber gyakorlóvá válik az ember.

„Légy az a felnőtt, akire gyerekként szükséged lett volna!”

„Légy az a felnőtt, akire gyerekként szükséged lett volna!”

Az elgyászolatlan anya-apaseb ami mindig nehézséget okoz a kapcsolataidban, csoportos vagy/és egyéni önismereti munkában feldolgozhatóvá képes válni:

Az a gyermek, aki a maga idejében valódi figyelmet kapott, felnőtt korában jobban tudja nélkülözni, mint az, aki ilyet soha nem élhetett át. Ha tehát valaki „mohón” igényli a figyelmet, az mindig annak a jele, hogy olyat keres, amit soha nem kapott meg, és nem annak, hogy valamiről nem akar lemondani, mert gyerekkorában túl sokat kapott belőle.

Van aki akkor szembesül azzal mennyire értékes az emberi figyelem, mikor először beszél a nehézségeiről egy másik erős nőnek (saját tapasztalat), aki együtt képes érezni vele, hiszen addig nem is tudta milyen. A ránk eső sugárzó figyelem hatására meg merjük engedni magunknak a gyengédséget, amiről addig nem volt tudomásunk. Ha hagyjuk, mert nem szégyelljük, engedjük felszínre jönni a fájdalmat, a lelkünk könnyebbé kezd válni. Megtanuljuk őszintén kifejezni azt, ami van, és amit szeretnénk.

Az anyával, vagy elsődleges gondozóval való kapcsolat életünk első és legmeghatározóbb kapcsolata. Életünk első időszakában teljesen egynek éljük meg magunkat az anyánkkal, az ő idegrendszere az, amelyet “kölcsönad”, az ő érzései a mi érzéseink is. Bár gyermekkorunk további része a fokozatos leválásról szól, a vele való kapcsolódásunk az összes többi kapcsolatunknak is meghatározó alapja.

Amikor az anyánk érzelmileg éretlen, sokszor elérhetetlen, elutasít, gúnyol, a saját fájdalmai miatt nem tud jelen lenni nekünk vagy nem élvezi a velünk való kapcsolódást, az egy óriási veszteség.

Az éberség és önismeret tábor véget ért

Az éberség és önismeret tábor véget ért

Megérkezve a faluba (amelyen az idő cseppet sem modernizált, magyarán az ember nem formálta agyon, az autentikus természet meg az útbaigazító kettő darab fürdőkád az út szélén, az abszurd humor…), szóval tudtam, hogy jó lesz.

Kutyák, macskák, sár, a „nyughatatlan nénit békén kell hagyni, aki itt lakik az udvarban” instrukció után megérkezett mindenki.
Részletes beszámolót nem írok, az élményt a szívemben hoztam haza és leírhatatlan… maximum beépítem a munkámba, és hasznos lesz.

A tény, ami makacs szárazságán és embertelenséggé is aljasító mivoltán túl hasznos: – Van száz egységnyi potenciálunk születésünkkor amivel megindulhatunk a fejlődés útján. Ha a korai fejlődési szakaszban leválik róla tíz vagy húsz egységnyi (a megszégyenítés az ezt okozza), akkor a következő szintre már csak kilencven vagy nyolcvan egységnyi potenciállal érkezünk. A tudatosság tíz-húsz százaléka megrekedt az első szinten, egy kis tudattalan árnyék formájában. Ez az árnyék megpróbálja rábírni az egész szervezetet, cselekedjék az ő ösztönzéseinek, vágyainak megfelelően.

Minél inkább vagy kiszolgáltatva a számodra legfontosabbak (szülők, nevelők) indulatainak, ösztöneinek gyerekként, annál súlyosabb árnyékkal vagy kénytelen szembenézni idővel. Az én többi része tovább fejlődik, viszont mire felnőttkorba ér, esetleg már a potenciálja negyven százalékát is elveszíthette, és ezek a leszakadt darabok rejtett szubjektumként élnek tovább azon a fejlődési szinten, amelyen az elszakadás idején álltak. Próbálnak felszínre jönni, egyre erőteljesebben követelőznek és ki kell elégíteni az igényeiket. Visítoznak, ordítanak, de mivel a létezésüknek nem vagy tudatában, bensőd háborgását úgy értelmezed, hogy depressziós, rögeszmés, szorongós vagy. Ezt hívják neurotikus tüneteknek. És ez az alacsonyabb szintű világképhez való ragaszkodás az életenergiát őrli fel. Az ellene való védekezés is szívja az energiát.

Ha valaki nem vesz tudomást a „pincében” rekedt negyven százalékról és nem integrálja, akkor nem tud magasabb szintre jutni. Tudatosítani, kapcsolatba kell kerülni az alacsonyabb szinteken ragadt szubjektumokkal (én részek), felfedni őket a tudatunk előtt, és akkor végre a rögeszméktől megszabadulunk, csatlakozni lehet a tudati fejlődés útján haladó énhez. Ekkor a program (evolúciós fejlődés) részeivé válnak, és többé nem fejtenek ki reakciós, a fejlődés ellenében ható, visszahúzó erőt az énre a tudat pincéjéből. Integrált egység lesz az én, energikus, és ennek birtokában már tovább fejlődhet.

Volt egy kb. 50 perces gyakorlatunk a táborban amikor körben ültünk, és mindenki csak várt egy megszólalóra… a kín, a feszültség tapintható volt, aztán megérkezett a felmentés hangja, átvéve a figyelmet és magára fordítva, de aztán meg ez lett az idegőrlő… – ekkor is a szürke zóna jelentkezik, amit a hétköznapokban jobbára tudatosan nem erősít fel senki ennyire, mert kifut a helyzetből, érthető okból.

Amíg a könyvekben olvasunk a szégyenről addig csak átsuhan rajtunk az érzet (vagy még az sem), de azok a helyzetgyakorlatok amiket csináltunk, megformálva, megszemélyesítve úgymond testet öltve az elviselhetetlent, megtapasztalhatóvá tették mekkora erő lakozik bennünk.

A hisztéria amivel mindannyian szembetaláljuk magunkat a világban vagy a párkapcsolatainkban, abszolút más reakciót fog belőlünk kiváltani ezek után, hiszen a tudattalanunk tartalma már nem annyira terhelt mint korábban volt, és nem kerül a belső nyugalmunk megfizethetetlen árba.

Az az ember, aki megtanult tűrni, hallgatni, kieresztette a hangját, felszabadította az elnyomása alól a dühét, fájdalmát, mi többiek pedig élvezettel éreztünk együtt vele.

A testi – lelki közelség elviselhetetlensége a fokozott szorongás megjelenése miatt legyőzhető, ha gyakorlat formájában ismerkedünk vele, és megszelídítjük a “szörnyet”.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás