“Azért hazudunk mert félünk. Attól félünk, hogy az igazságunk nem állja meg a helyét. Ha foglalkoztat az, ahogyan élek, hogy mi jó és mi rossz az életemben, kit kérek fel, hogy bírálja az életemet?” Feldmár András

Az önismeret abból az alaptételből indul ki, hogy jobb tudni, hol állunk, mint elbújni a valóság elől, bármilyen fájdalmas legyen is a valóság. Ha nem lennének olyan titkaim, amelyek létezését még önmagam előtt is letagadom, akkor talán nem lenne szükségem másik emberre sem, aki segít feltárni a titkokat, amelyeket elrejtek a tudatosságom elől.

Azok a dolgok, amelyeket elrejtünk önmagunk elől, közvetett módon térnek vissza kísérteni. Végül szenvedni fogunk a rejtegetett titkok miatt, mert ezek a titkok figyelmeztetnek mindarra, ami miatt félünk a valóságtól. Ezekben a titkokban igazság rejtőzik… Az az (szak)ember, aki a humánum mellett teszi le a voksát, tévesnek gondolja azt a hozzáállást, amelyik betegségnek hívja a mentális elváltozást, mert az valójában az elviselhetetlen lelki gyötrelmeinktől való védekezésünk.

Ha úgy kell csinálni, mintha szerető környezetben lenne valaki, de minden idegszálával résen kell lennie, mert bármelyik pillanatban robbanhat anya vagy apa, abból a környezetből csak egy képzelt világ tud menedék lenni.

A probléma abból lesz később, hogy a valóságtól teljesen el tud távolodni az ember, és nem tudja megkülönböztetni a hamisat az igazitól. Képtelenné válik a kapcsolódásra. Azok a technikai eszközök, amik olyanok mintha összetartoznánk, csak tovább erősítik ezt a szeparáció miatt természetesen érzett szorongást.