A szexualitás minden perverz formájában közös az, hogy a másik embert nem tartja a vágy tárgyának. A másik pusztán a nárcisztikus öröm eszköze. Ebben a tekintetben minden szexuális tevékenység perverznek minősíthető, ennélfogva minden szexuális tevékenység mentes is lehet minden perverz szándéktól, kivéve a szadizmust és a nekrofiliát.

A partner objektivizálása mögött az ember impotenciája, gyenge veszteségtűrése, sebezhetősége húzódik meg. Ha szeretem a partneremet, és elveszítem, akkor szomorkodom és gyászolnom kell. A veszteség miatt érzett fájdalomban az összes eddigi veszteség fájdalma is fölelevenedik, visszacseng. Ha viszont erotikus töltésem olyan, hogy valamit magam és szeretőm közé állíthatok, például egy fodros bugyit, tűsarkú cipőt, vagy egy sztereotip fantáziát, akkor, ha elveszítem is, akit szeretek, a fétisem megmarad. Egyszerűen csak kerítenem kell valakit, aki a szeretőm helyébe lép, és közben a fétis iránti rajongásom zavartalanul folytatódhat.

A szerelem nem csupán gyermeki eroticizmus, amely az odaadás egyre újabb és újabb bizonyítékait követeli. A szerelem gyengéd fogság is, amely a másik embert olyannak fogadja el, amilyen, teljes szubjektív valójában, anélkül, hogy tulajdonjogot vagy alávetettséget követelne. Nem szerethetsz olyasvalakit akit nem ismersz, és nem ismerhetsz meg olyasvalakit, akit nem szeretsz. A szerelem tehát személyes és bensőséges, a vágy viszont könyörtelen és személytelen is lehet. R. D. Laing gyakran példálózott ezzel: Ha az ember azt mondja: szeretem a marhasültet, akkor nem mondhatja, hogy együttérez a tehénnel, amelynek teteméből a kívánt húsdarabot kihasították.

Mit jelent ez?

Adottnak, és elfogadottnak tekintjük (mert ma már tudományos bizonyítékok támasztják alá), hogy egy ember akkor lesz egészséges személyiség mire felnő, ha őt olyan szülők nevelik fel, akik végtelenül szeretik, figyelmesen, gondosan, a gyermek érdekeit tartva szem előtt. Van ilyen család? Még az sem számít ebbe a kategóriába ahol a szülők a vélt félelmeiket, saját meggyőződéseiket ültetik el a gyermekben, pedig hitelesek hiszen ezek az ők tapasztalatain nyugszanak, de nem a valós időben.

Sajnos kevés olyan ép harmonikus családdal lehet találkozni mostanság, legalábbis az eltelt 2-3 ezer évben ilyen optimális környezet nem adatott meg szinte senkinek. A fel nem oldott traumák, a nő és a férfi nem egyenlő rangja generációkon át, információk formájában a köldökzsinóron keresztül egyszercsak mindenkihez elérkezik, és karma formájában kifejtik hatásaikat. A fejlődés az alapja az életünknek.

Ha viszont nem az optimális, természetes környezet áll egy utód rendelkezésére akkor ő úgy alkalmazkodik ahhoz ami van ahogy tud.

Például ha egy nőt megerőszakolt egy férfi akkor ebből az erőszakból szinte biztos, hogy egy olyan utód jön létre aki hordozni fogja a haragot, az erőszakot, ha lány lesz, ha fiú. Bosszút fog állni vagy magán, vagy valaki máson. Ez bosszú akkor is, ha a biológiai nem lány, és ő a saját neméhez kezd el vonzódni elutasítva a férfit, vagy fiúnak születik, és akkor is a saját neméhez vonzódik mert az anyja gyűlölte őt. (Hisz azt a férfit látja benne aki erőszakot követett el rajta, és ekkor a „nő” egy életre az ellenség képévé válik).

Ez két véglet, közötte széles a spektrum, mondhatni egyéni, ki hogyan adja tovább az erőszakot, és ami a lényeg, ezek tudatalatti folyamatok, ami látszik belőle az csak a jéghegy csúcsa. Vagyis, hogy harcol a jogaiért egy kultúr környezetben gender formában, illetve a közel-keleten egy harckocsiból.

A közös eredőt és a megoldást ma még kevesen látják, egyenlőre a káosz az, ami tisztán kivehető.

A kilencvenes éveket az agy évtizedének hívjuk, és ez nagyon most volt még… 3 ezer év távlatából nézve. A genetikai kód a harcolj vagy menekülj az állati ösztönünkből ered, és ha magát kell megvédje a gyerek az ordítozó, bántalmazó, elhanyagoló rideg anyjától – apjától, nincs más lehetősége csak ha a lénye egy részét a bántalmazás mértékének megfelelően elfojtja (őket nem lehet, hisz az élete függ tőlük).

Az evolúciónak hála, ez az elfojtás megjelenik valami másban az emberi intelligenciában is, és olyan eszközöket (CT, MRI, EEG, SPECT, TCD) fejleszt, ami hozzásegíti ahhoz, hogy visszataláljon oda ahonnan elindult, az első parányi sejtjéhez ami elkezdett osztódni a megtermékenyítés következtében, és elkezdi vizsgálni saját magát, a figyelem zavarát, az elváltozásokat ami az agysejtjeiben bekövetkezett.

A vizsgálat még nem a megoldás, és a kémiai adalékok sem azok. A meggyógyítás ott kezdődik ahol a nyugat és a kelet találkozik, „ahol” rendbe teszem a saját idegrendszerem, és meditálok, elcsendesedem, lelassulok hozzá. Ha meg akarom érteni a világ (önmagam) természetét, akkor úgy kell azt felfognom, mint amit egyedül a Tudat teremt.

Az önismeret a világ megértéséhez, a lehasított részek integrálása előbb egyéni szinten, aztán pedig globálisan is létrejöhet. A mindig rohanó, csak kifele figyelő, folyamatosan külső megerősítésben bízó elképzelés idejétmúlt, és végzetes következményei lehetnek…