Azért írogatom a tudományos, pszichológiai témájú, emberrel kapcsolatos cikkeket, mert magamból indultam ki (ki másból) és engem mióta az eszemet tudom érdekel az emberi működés.
A kapcsolatokban van az erő.
Az a spiri ostobaság ami a remete léthez köti a megvilágososdit, hogy ücsörögj és ommolj, meg mantrázz, meg csak figyelj… ezekkel tele a padlás. Ha elvonulsz egy asramba, egy vipassana táborba, csendbe, persze hogy rálelhetsz a “valamire”. Én leginkább pasiztam ezeken a helyeken, állati szexi volt, csak bámészkodni és fürödni az emberek testének látványában. Mondom, én valóban szeretem az embereket. Van, hogy az egyedüllét tölt fel, és egy csendtáborban például az volt a legizgalmasabb, hogy úgy lehettem egyedül, hogy a többiek megfelelő távolságban körülvettek. Mint egy kellemes anya-apa-kisgyermek kontaktban.
Hova szeretnék a mondandómmal eljutni? Oda, hogy emlékeztessek arra, minden ember egy külön világ. Minél színesebb valakié annál vonzóbb. Nem kell várni a felhőkön csücsülő istenre, hogy elmeséljük életünk sztoriját csak neki… El lehet kezdeni mesélni. A legszínesebből azt lehet tanulni, hogy bátorságot gyűjtsek a még spontánabb megnyilvánuláshoz. Aki hallgat egy csoportban ő leginkább a szeparációtól szenved, vagy épp dübörög ezerrel, mert épp dobálja az élet.
A magyar társadalom elképesztően zárt közeg.
Történelmi okai vannak, erről is írogattam már párszor. Ausztráliáig eljutni, ahol a szomszédoknak tárva-nyitva hagyják a lakásaikat az emberek, hogy mire megjönnek a nyaralásból a hűtő tele legyen kajával, a virágok is meg legyenek öntözve… Nos, hosszú az út. De mindenképpen érdemes nyitogatni az „ajtókat”, ami ebben az esetben a szűk elmét jeleníti meg.
Igen, az én klienseim élete borzalmakkal van teli, hozzám nem jó kedvükben jönnek…
Amire szeretném tanítani őket az az élni merés. És ki az, aki olyan bátor, hogy nem fél nagykanállal merni belőle? Akit a szülei megtanítottak rá, vagy aki megtanította magát később… Vannak kisebb csoportjaim, ahol bátrabban tárulkozunk kifele, van aki csak nekem írja le a mindennapjait. De hangsúlyoznám, hogy a múlton nem rágódni kell, hanem örömöt, fájdalmat tudni megélni a jelenben, hogy egyre inkább élővé, tapasztaltakká váljunk, miközben a bölcsesség, a könnyedség is megjelenik. És ehhez társakra van szükség, hiteles társakra. Nem álarcokra, sebezhetetlenséget maszkírozva rá, hanem felvállalni a megmutatkozást, és ekkor jönni fognak a múlt árnyai, amiktől mindig tartottunk.
Nem kell benne ragadva maradni abban a szokásban hogy egyedül kell fejben élni.
Egy családi dráma, haláleset, válás, anyagi csőd, kataklizma nem hordható ki „lábon”. Nem győzöm hangsúlyozni mekkora butaság ez.
Az ember elviszi a fogát, a belét, a törött kezét orvoshoz nyilván, a lelkét ami az összes mögött van meg dugdossa, és várja a csodát, hogy megmentődjön, aztán majd odaát… Persze, a lótúrót. Feneketlen mély az emberi ostobaság, és mérhetetlenül intelligens az elme. Le lehet vedleni a megfelelni akarást, a szégyenkezés billogját, és egyensúlyt találunk és örömöt a létezésben.
Aki élve eltemeti magát, és csendben szenved csak biztatni tudom ne tegye. Aki merészkedik kifele, ne hagyja, hogy a dogmákkal, hitrendszerekkel megpakolt zárt elmével „élő” családtagjai, egyéb kapcsolatai visszarántsák. A szenvedély életösztön, el kezd áramolni ha megfelelő közegben érzi magát. Nem az egyetértő közeg a megfelelő, hanem ahol úgy lehetsz önmagad, hogy melletted mindenki más is az lehet. Mert ebből lesz olyan kompromisszum ahol a szeretet, a figyelem az összetartó erő.
A nyitott elme azt jelenti állandó tanulásban lenni. Együttérző, együttműködő, gazdag létforma.