Honnan, miből jövünk? A fekete nevelésről

Honnan, miből jövünk? A fekete nevelésről

Az első életévek élményeinek hatása a későbbi életre, illetve a környezetre és a társadalomra.

A lényegről még manapság is kevés szakíró mer tényfeltáróan nyilatkozni, mert ehhez saját önismereti úton járás szükségeltetik, ekkor már nem lehet tagadásban a származás.

A hetvenes években írtak először a fekete nevelésről, és lett kétségbe vonva az, ami addig szokásban volt. Lezajlott két brutális háború, a 2. világháborúban lett nyilvánvaló, mit képes megtenni egyik ember a másikkal. Sokan tanulunk a múlt hibáiból, a kritikus tömeg elérése még folyamatban…

A háborúsághoz kell a háborgó lélek, ehhez pedig a bántalmazott gyermekkor. Vagyis, a kisgyerekkorban elszenvedett sérelmek azért pusztíthatják különös erővel a személyiséget, mert az átélt érzések nem tudnak a személyiségbe integrálódni. Egyrészt, mert a sérelmek olyan korai életkorban történnek, melyekről tudatos emlék nem marad, ami azonban semmiképpen nem jelenti, hogy hatása, nyoma sem maradna. Másrészt azért, mert a gyerekek rengeteg rejtett agresszió céltáblái, és kiszolgáltatottságukban az agressziót éppen azoktól a személyektől kell elszenvedniük, akikre érzelmileg leginkább rászorulnak. Mivel a gyerek semmiképpen nem feltételezhet rosszindulatot, bántási szándékot azoktól, akiktől léte függ, ezért spontán érzései ellenére elhiszi, hogy mindez iránta való jóindulatból, saját érdekében történik, és önmagát fogja hibásnak, bűnösnek tartani. Ehhez meg kell tagadnia saját elemi érzéseit, és ahogy önmaga iránt sem érezhet részvétet, úgy hal ki belőle az a képesség, hogy mások iránt részvétet érezzen.

A visszafojtott gyűlölet, harag, melyet a sérelmek elszenvedésekor éreznie kellett, személyiségében integrálatlanul lappang, és adandó alkalommal kitör, de nem az ellen, akire eredetileg irányul, hanem az ellen, aki ellen lehet, nagy valószínűséggel gyerekek vagy más kiszolgáltatott emberek ellen. Ezek az agresszió-kitörések sosem vezetnek kielégüléshez, megnyugváshoz, mert az eredeti sérelmekhez semmi közük, csak látszólagos, így legföljebb időszakos megkönnyebbülést okoznak, és így újra meg újra megismétlődnek.

Egy 200 éves gyermek nevelési példából kiderül, hogy azt tartották: a makacsság és az akaratosság a legnagyobb veszély, melyről a gyereket a lehető legkorábban és legerélyesebben kell leszoktatni. Ezt szolgálja az egy éven aluli gyerek brutális verése is, a nevelés egyetlen célja az engedelmes, hajlítható, jó gyerek. Az első három év legfontosabb feladata a rendre szoktatás, melynek érdekében mindennek, ami a gyerek életében szerepet játszik (evés, ivás, öltözködés, alvás stb.) szigorú rend szerint kell történnie, sosem a gyerek szeszélyei (vagyis szükségletei) szerint, hogy tisztelje a megváltoztathatatlan rendet. A második-harmadik év elején a legfontosabb cél a szülők iránti tökéletes engedelmesség elérése, és hogy a gyermek mindig elégedett legyen azzal, amit nevelői vele tesznek. Az engedelmességre a legfiatalabb életkorban kell a gyereket rákényszeríteni, mert akkor úgy lehet az akaratát megtörni, hogy nem is fogja tudni, hogy valaha volt akarata, az erőszakra nem fog emlékezni.

A szerző az idézet elemzése során kiemeli, hogy nem elsősorban az elszenvedett bántalmazások járnak pusztító következményekkel, hanem a tilalom, hogy a bántalmazásokra nem szabad emlékezni, a tudatos énnek nincs kapcsolata az eredeti, az elpusztított, a tönkretett maggal. Úgy lehet viszonylag épen rettenetes élményeket is elviselni, ha azok rettenetességét nem kell tagadni, ha a rettenetet rettenetként szabad átélni, és a személyiségbe integrálni.

A fizikai bántalmazás hadüzenet a gyermeki lét (élni akarás) ellen … “ez a verés ne legyen játék, hanem győzze meg a gyereket, hogy az apa az úr.” Az a szokás még manapság is él, hogy az anya az apával fenyegeti a gyereket, ha ő nem akarja megverni.

A hogyan kell a gyerekektől a tudást, pontosabban a tudni akarást, tehát a kíváncsiságot távol tartani?! (Erre többek között azért is szükség van, hogy a gyerek ne vehesse észre, ami vele történik, hogy a nevelő manipulációin ne láthasson át.) Egy 1801-ből származó idézetből kiderül, mik voltak e nevelés szempontjai. Pl.: egy fiú a születésről és a nemek közötti különbségről beszélget tanárával, aki a gyerek kérdéseire azt válaszolja, hogy a gyerek úgy nő az anyja testében, ahogy a fák a földből, tehát a kérdésnek, hogy hogyan került oda, nincs értelme. A szülést nem lehetett megnézni, mert nem lehet tudni, mikor kezdődik, ehelyett a tanár felajánlotta, hogy a gyerek megnézhet egy lábamputációt, vagy vesekő eltávolítást, ezek a páciensek ugyanúgy jajgatnak, mint a szülőanyák. Az újszülött gyerek nemét a bába annak alapján állapítja meg, hogy a fiúk szélesebb vállúak, s a kezük és lábuk nagyobb, mint a lányoké.

A manipulálásnak fontos szerepe volt a gyermek nevelésekor. A gyerekkel soha nem szabad tudatni, hogy kívánságait miért tagadják meg, jót tesz, ha élvezettel végzett tevékenységeit (evés, játék, stb.) magyarázat nélkül megszakítják, más irányba terelik. Visszautasított kérést később soha nem szabad teljesíteni, igyekezni kell a kérések elől „talán” válasszal kitérni, és ha a gyerek a kívánságát mégis megismétli, akkor már semmiképpen sem szabad teljesíteni. Ha valami ételt visszautasít, ki kell kísérletezni, hogy valóban rosszul lesz-e tőle, ha nem, éheztetéssel vagy más kényszerítő eszközzel el kell érni, hogy megegye.

A gyerek sohasem tudhatja meg, ha szülei sem képesek arra, amit tőle megkövetelnek. Ha pl. a szülők vagy nevelők képtelenek undorító orvosságot zokszó nélkül bevenni, ezt leplezzék a gyerek előtt. Ha a felnőtt fél a sötétben, ezt titokban kell tartania, különben sosem tudja a gyereket erről a hibájáról leszoktatni.
Egy 1852-ből származó idézet azt fejtegeti, hogy ha a gyereket beavatják a parancs vagy tiltás hátterébe, már nem lehet szó igazi engedelmességről, ez esetben a gyerek nem a parancsnak, hanem a magyarázatnak engedelmeskedik, és ez olyan egyenrangúsághoz vezet, melyben már nincs tekintélytisztelet, anélkül pedig nincs igazi nevelés, és ez a gyermeki természetnek sem felel meg, melynek igénye a hit és az engedelmesség. Ahogy minden embernek hinnie kell isten bölcsességében és megmagyarázhatatlan szeretetében, úgy kell a gyereknek szülei és tanárai bölcsességében hinnie, s a szülei iránti engedelmességben kell megtanulnia, hogy hogyan engedelmeskedjék a mennyei Atyának.

Az engedelmesség egy soha meg nem kérdőjelezett alapelve a vallásos nevelésnek is. Gyakran hivatkoznak a Bibliára, amikor a természetes anyai szeretetet mint ártalmas „majomszeretetet” szembeállítják a gyermek valódi érdekét szolgáló apai szigorral („ki a fiát szereti, a vesszőt nem kíméli”).

A manipuláció további példái a természetes kíváncsiság, a nemi érdeklődés leküzdéséről és a szégyen- és undorérzés kialakításáról szólnak. A tizennyolcadik századi írás azt taglalja, hogy a fiatalok kíváncsisága, hogyan nézhet ki a másik nem, veszedelmes, mert a felfokozott fantázia csak újabb tápanyagot kapna a valóságból, ami az ártatlanságot veszélyeztetné. Megoldásként azt ajánlja, hogy a különbséget egy halott testén mutassák be, mert ez nem lesz a fiatalokra csábító hatással. Egy másik írás részletes tanácsokat ad, hogyan lehet a gyerekeket ránevelni arra, hogy minden, ami a saját testükkel kapcsolatos, undort váltson ki belőlük.

Azért szoktam példákat említeni a múlt századokból, hogy tudjuk honnan, miből jövünk.

Az a szokás, hogy anya vagy apa mesél a kiskorú gyerekének a saját gyerekkori szenvedéseiről nyomasztó hatású, hiszen előbb sajnálja a kisgyerek anyát-apát mint tudná önmagát figyelembe venni ilyenkor.

Mikor az elkényeztetés szóba kerül, semmi másról nincs szó, mint a szülő olyantól óvja a gyerekét, ami vele a múltban történt és őt akkor senki sem védte meg.
Tehát megint nem a gyermek érdeke érvényesül, hanem a szülőé. Mivel a gyerek gyengének érzékeli a szülőt, akivel az erejét, az akaratát nem tudja ütköztetni, ezáltal számára a lélektani határ nem természetes formában alakul. Nincs tekintélye, tisztelete az apának, sem az anyának. Dühösek ezek a gyerekek, mert elemi érdekük, hogy bízhassanak a tudatos szülői jelenlétben.

Bűntudatuk is van, amit a szenvedéshez való ragaszkodás csak táplál.

Éberré válni nehéz olyan körülmények között, ahol senki nem látja azt a bizonyos erdőt az előtte tornyosuló fától. “Fának” elsősorban a tudatlanságot tartom karöltve több generációnyi indulattal.

(A fotó az 1890-es években készült kompozíció, látszatra béke és harmónia.)

Remény és éhezés

Remény és éhezés

„- Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezőművész.
– Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelő.
– Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezőművész.
– Nos, hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelő -, de hát miért nem kell csodálnunk?
– Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp – mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe ne menjen -, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. – Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik.” Franz Kafka: Az éhező művész

“Amikor anyámmal beszélgetek, úgy érzem éhes maradok, marja a gyomrom valami…
Meghallgat ő, de semmilyen jó érzés nem keletkezik bennem. Nagyon sokáig bűntudatom volt amiatt, hogy ezt érzem, mi bajom van nekem? Traktálom őt a hülyeségeimmel, idős, boldogtalan asszony ő. Fájt a fejem, depressziós lettem mindig, mikor eljöttem tőle.
Aztán rájöttem, ezzel ártok magamnak, jogom van azt érezni amit, dühös vagyok, hazafele a kocsiban üvöltöttem a fájdalomtól. Fáradtan, viszont megkönnyebbültem értem haza.”

“Sokadik terapeután vagyok túl. Megegyezett a véleményük abban, hogy a szüleimmel jó viszonyt kell ápolni, onnan ahonnan ők jöttek nem tudtak többet adni nekem. Hálás is voltam az engem segítőknek, azt gondoltam befejeztem a terápiámat. Aztán történt valami, fotóim ki lettek állítva, meghívtam a szüleimet, akik annyit mondtak, most már elértem amit akartam, átvehetném anyám helyét apám mellett az üzemben, hiszen nekik köszönhetem azt, hogy idáig jutottam, tartozom nekik.
Mintha gyomron vágtak volna, égett az egész arcom, teljesen lefagytam, semmi válasz nem jött belőlem.
Nem mentem hozzájuk hónapokig. Pedig beteg lettem, hasnyálmirigy-gyulladás.
Fogalmam sem volt mi történik a testemben.
Újabb terápia alatt összehoztuk, illetve hozzáfértem ahhoz az érzéseimhez, amelyet eltagadtam a tudatom előtt. Itt nem hagyta rám a terapeuta, hogy mentegetem őket, a bűntudatommal rengeteget vívódtunk…
Túlságosan fájt volna az igazság, amit kiskoromban is már éreztem, de a tiltások, a konvenciók miatt elnyomtam magamban. A szüleim elárultak, lenéztek engem mindig. Én ennek ellenére próbáltam a közelükbe kerülni, kivívni a szeretetüket, minden párkapcsolatomról kikértem a véleményüket, boldoggá tett, hogy törődnek velem, érdeklem őket.
Egy frászt. Sosem a gyerekük volt számukra fontos, hanem a cégük, az ő akaratuk, amit lenyomattak velem a torkomon, a gyomrom pedig nem bírta megemészteni.”

– Miért élnek emberek olyan kapcsolatban, amelyek a régi kínzásokra emlékeztetik őket?
– Azért, mert abban reménykednek, hogy egy szép napon minden megváltozik, ha ők a megfelelő hangot megtalálják, megértenek valamit, amit meg kell érteniük. Tehát megint fejet hajtanak szeretetért kuncsorognak.

Még akkor is, ha tudja valaki hogy csak kihasználták, mégis reménykedik, hogy egy szép napon képesek lesznek szeretni.

Ha sikerül feladnunk ezt a reményt, akkor letesszük magunkról az elvárásokat és feladjuk az önámítást, amely egész életünket végigkísérte. Nem kell azt hinnünk, hogy szerethetetlenek vagyunk, abbahagyjuk a tökéletesség mániát.

A legtöbb ember azt gondolja (terapeuták is), hogy megjavulnak a szülőkhöz fűződő kapcsolatok, ha a gyerek érettebb hozzáállást tanúsít, meg lesz a hőn vágyott tisztelet. Nem valószínű, inkább irigységet lehet tapasztalni, sőt hűséget, őhozzájuk lojális viselkedést várnak, gondoskodást. A figyelemhiányt pedig tűrje el a gyerek, a megjelenő tudatosság szorongást kelt a szülőben.

Tisztelet a kivételnek!

Elég jó anya

Elég jó anya

Donald Winnicott brit pszichiáter a hatvanas években megállapította, hogy elég jó anyára van szükség ahhoz, hogy a gyerek azt is megtanulja, hol kezdődik önmaga, és hol kezdődik a másik ember. E tudás elsajátítása lényegesen megalapozza az egyén személyiségét. Ha a szülők ugyanannyit vannak a gyermekkel, akkor nem csak a frusztráció, de a nemek közti különbségek is csökkennek. Ha a gyerek látja mosogatni az apát, senkinek sem kell szigorúbbnak lennie, sírhat bárki, akkor a gyermek fejében nem lesznek olyan sztereotípiák, amik valójában megkeserítenék későbbiekben az életét.

A gyerekek szempontjából önmagában annak, hogy valaki szülő, nincs neme. Elég jó apának éppen úgy kell lenni, mint elég jó anyának. Fontos a saját identitás – karakter, mint ahogy azt is elfogadni, hogy a jogok és kötelességek azonosak.

Jól funkcionáló párkapcsolatban nem lesz dráma abból, ha az egyik fél – leginkább az anya – élete egy szakaszában nagyrészt szülői szerepben működik, valamelyest háttérbe szorítva nemi, szakmai, illetve társminőségét.

Az anyaság első néhány hónapjában ez nem is lehet másképp, ez jellemzi kisgyermekes éveket is, de ha minden jól megy, az iskoláskorú gyerekek mellett már nagyjából visszaáll az egyensúly, és a két fél hasonló mértékben veszi ki a részét a társ-, illetve szülői szerepekből. Vannak olyan személyiségjegyek, olyan kialakult sémaszerű működések, amelyek szinte „vonzzák” egymást. Aki úgynevezett sérülékenység – veszélyeztetettség sémával él (szüksége van valakire, aki csak rá figyel, óvja, csak az ő igényeit lesi), szinte törvényszerűen magához fog vonzani valakit, akinél az önfeláldozás séma dominál (mások fizikai, érzelmi szükségleteire fókuszál, önként alárendelődik mások igényeinek).

Ha ez a felállás férfi – nő kapcsolatban realizálódik úgy, hogy a nő az önfeláldozó, akkor ő tipikusan anyaszerepben fogja élni az életét, a férfi pedig megmarad gyereknek. Kettejük kapcsolata általában nem konfliktusos, mivel a sémáik jól kiegészítik egymást, hacsak valamilyen váratlan esemény ki nem zökkenti őket a kerékvágásból.

Mivel a szélsőséges érzelmek és a szexualitás elhanyagolható az ilyen anya – fiú jellegű párkapcsolatban, egy érzelmi – érzéki „fellobbanás” szélsebesen borítja fel a szilárdnak tűnő rendszert. Ha az önfeláldozó „anyát” éri érzelmi sokk, akkor egyszer csak kizsákmányoltnak és értéktelennek fogja magát találni ugyanabban a kapcsolatban, amelyikben addig kiválóan elboldogult. Ha a sérülékeny „fiú” lobban szerelemre valaki más iránt, hirtelen ki akar törni a gyerekszerepből, és felnőtt férfiként létezni, aminek fő akadálya a felette „anyáskodó” nő lesz.

Ha ilyenkor pszichológushoz fordulnak, a terápiás munka nem biztos, hogy visszavezeti őket egymáshoz. Sokkal valószínűbb, hogy önismeretük növekedésével, személyiségük differenciálódásával olyan kapcsolatra fognak vágyni, amelyikben több oldaluk is érvényesülni tud, ahol nem szorulnak bele egész életükre egyetlen szerepbe, működésmódba.

Felnőtté válás

Felnőtté válás

Az a gond azzal, ha egy terapeuta nem dolgozta föl a saját gyerekkorát, hogy fél a kliense érzelmeitől. Épp emiatt nagy ívben kerüli a gyermekkor témáját, a felszínen mívelve a segítség nyújtást. Teszem hozzá busás pénzért.

Viszont ha az ember nem érti mire, miért reagál úgy, ahogy, a mélyére nem ás, az érzelmeit pont úgy kerüli el, ahogy azt kicsiként elsajátította, csak az idő húzása történik. A test egyre inkább sanyargatva van.

Ha mégis feszegeti a terapeuta a kliense érzéseit, biztatja rá hogy élje meg őket bátran, ez együtt fog járni az elfeledett gyermekkori emlékek megjelenésével. Föl fognak jönni akkor is, mikor az egyén nem számít rá. Ez a folyamat része, sokan megállnak sajnos ekkor.

Tudni kell, hogy a test nem “beszéli” azt a nyelvet, amit az őt uralni akaró elme diktál. Mert ez a nyelv azon az elven működik, ahogy azt a szülő parancsba adta, vagyis feltétel nélküli az engedelmeskedés. A test viszont emlékszik minden szenvedésre, amit átélt valaha a szülőktől, más emberek, helyzetek emlékeztetik is rá. A betegség (gyulladások, allergiák, rák, stb.) arra kényszerít, hogy kommunikáljunk az eltagadott, megalázott egykori “énünkkel”, és ez nem megy úgy, hogy közben a szülők felé megmarad az önbecsapás, “jópofáskodás”. Ekkor dönt az egyén: továbbra is hazudik magának, hogy nem történhetett másképp, ő kicsiként azt kapta, amit érdemelt, mert rossz volt, vagy ő “csak” gyerek volt, olyan amilyen, a szülei voltak a rosszak.

Mivel a szülők általában (hatalmas tisztelet annak aki nyitott) hallani sem akarnak a gyerekeik valódi érzéseiről, gondolatairól, marad a köztes segítő, a jó terapeuta.

Ha idáig eljut a lelki terápia, a dolgok kezdenek a helyükre kerülni, a kliens továbbá már nem akarja büntetni sem önmagát, sem a környezetét, a projekciói befejeződnek. Levált érzelmileg is a szüleiről, megtanulja mit jelent a valódi hit. Ez jelenti a felnőtté válást.

Milyennek látod a világot?

Milyennek látod a világot?

Ha valaki keresgéli már az élete bonyolultságának okát, reakcióinak valóságtartalmát, ajánlom figyelmébe ezt a pár mondatot.

A szülő – gyermek interakciók során alakul ki a gyermek világértelmezése. Annak eldöntése, hogy ez a világ a szeretet és az elfogadás világa-e, avagy a nemtörődöm közömbösségé, amelyben az embernek meg kell küzdenie azért, hogy a szükségletei kielégüljenek, vagy ami még rosszabb, ez a világ az ellenségeskedés világa, ahol az embernek örökké szorongó hiperéberséget kell tanusítania.

A jövőbeni kapcsolataink olyanok lesznek, amilyennek a legkorábbi gondozóinkkal való kapcsolatainkban létrejött ideghálózat sablonjai diktálják. Úgy és annyira fogjuk saját magunkat megérteni, ahogyan azt átéltük, hogy bennünket megértettek, úgy fogjuk szeretni magunkat, ahogy a legmélyebb tudatalatti szinteken észleltük, hogy bennünket szerettek, és annyi gondoskodással fogunk magunkkal törődni, amennyit a szívünk mélyén érzékeltünk kisgyermekként.

Ha az önismeret eleinte rögös, döcögős, bizalmatlanság érzésétől telis-teli szakaszában vagy éppen, talán segít megérteni miért. Agybajnak tűnik, mikor rád förmed egy autós csakúgy a semmiből. Vagy egy idős nő goromba veled, a szomszéd torka szakadtából üvölt…, a hírességek (sztár, politikus) viselt dolgairól, meg a rajtuk csüngő figyeleméhségről nem is beszélve…

Eligazodni, a múltból vagy a jövőből visszatérni a jelenbe, a nagy tudatos levegővétellel a legegyszerűbb. Abban a pillanatban az épp aktuális őrülettől mented meg magad.

A lelki, szellemi és testi egészség természetes.

A lelki, szellemi és testi egészség természetes.

A jó apa nem bünteti gyermekét olyan rosszaságokért, amelyekről annak fogalma sincs.

A rossz apa – anya átka alól felszabadulni, melynek hatására az egyén érzéketlen, közönyös lesz a világ és a saját dolgai iránt, egyet jelent a tudatosodással. Amíg úgy gondolkodik ahogy a szülei (öntudatlanul), nincs esély felszabadulni alóla.

A gondolkodás teremtő, kreatív folyamat. A gondolkodónak meg kell tanulnia, hogy vállalja önmagáért, a gondolataiért és azok következményeiért a felelősséget.
A szenvedés a közöny leküzdéséhez szükséges. Az, amit szenvedésnek érzünk, az leginkább érdektelenség, tétlenkedés és hezitálás. Sok embernek adta meg már a szükséges időt és a szenvedés funkciójának szükséges belátását egy olyan súlyos betegség, amelynek kiváltó oka a semmittevés volt.

A szegénység hiány, és nem véletlenül lesz gazdag valaki, a gazdagság vágya lesz a sikerhez való eljutás hajtóereje. A lelki szem előtt megjelenő vágyott dolgok összefüggnek azzal, mennyire sivár vagy gazdag a képzelőerő.

Az a növény, amely sivár talajba kerül, elpusztul.

A szellem az, amely a testet teremti, ezért a szellemi mozgásképtelenség is testileg nyilvánul meg.

Ha valaki felismeri, hogy az a hely és azok az életkörülmények ahol most van kedvezőtlenek, képes elmozdulni, és új helyet keresni magának. Olyan helyet, ahol a “magja”, a gondolatai kedvezőbb körülmények között élhetnek meg. Az anyag kibontakozása a tudat kibontakozásától függ, a tudat pedig a szabadságban jut kifejeződésre.

Az emberi természet lényegi volta a gondolkodásban nyilvánul meg.

Aki szegény, az beteg, és ez a betegség a belső gazdagságról való tudás hiánya. Aki belsőleg gazdagnak érzi magát, az vonzza a szellemi gazdagságot. A szellemi gazdagság viszont szépségben, harmóniában, egészségben és boldogságban nyilvánul meg, és egyben automatikusan el is hárítja a nem kívántat.

A lelki, szellemi és testi egészség az élet megkövetelte állapot, természetes!

A természetestől eltávolodni lelki diszharmóniára vall.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás