Az illúziók elengedése

Az illúziók elengedése

Ha nem tudod mitől érzed nyomasztónak az életed társaságban vagy egyedül, hiányzik valami de megfogalmazni sem tudod, hogy mi az, elérkeztél az illúzióidtól való megszabadulás állapotához. Az emberi fejlődés mérföldkővéhez. Ezt jelenti a “nőj fel magadhoz”. Mert az érzelmi fejlődés, az önismeret innen indul, hogy az ember tudja, mit jelent bízni és hálásnak lenni, miközben látja a lét tragikomikumát. A mondhatni fejlett ember tisztában van mentális egészségével és hiányosságaival, épp ezért elkötelezett aziránt, hogy jó időben, bocsánatkéréssel és érzékenyen tudatja azt másokkal. Nincs olyan katasztrófa a saját életünkben, ami ne a tudatlanságunkból, ne a hamis azonosulásunkból, vagyis ne az érzelmeinkből következne be. Az illúziók elengedése, a hamis önigazolás korszaka véget tud érni. Legszebb paradoxon. Mert hiszen ha nem azonosulunk, nem merünk érezni, hogyan lennének hasznos tapasztalataink?!
Minden betegségnek van lelki oka

Minden betegségnek van lelki oka

Minden betegségnek van lelki oka, érzelmi lenyomata. Ahogy az egészséges embernek rendben, nyugalomban van a lelke. Érdemes figyelmet fordítani rá, mikor még nem is beteg.

Mit jelent ez? Az önismeret mellett tudatossá tenni a légzést, a test belső figyelme által az érzelmi blokkot oldani, ezzel gyógyul a teljes rendszer.

A testi probléma nem más, mint valamilyen kapcsolati hiba, működési mód felülvizsgálatára való felszólítás. Ha nem figyelünk a testünkre, egyre “hangosabban” fog jelezni. A nyugati orvoslás a tünetekkel jól bánik, a keleti mélyebbre tekint, a keletkezés területén vizsgálódik, a gyökér okot szünteti meg.

Majd minden embernek vannak ún. jellem hibái, amiken ha javít, megváltoznak a körülményei, ami visszahat őrá.

Az immunrendszer közvetlen kapcsolatban áll az érzelmi állapottal. Például egy mélyen húzódó fájdalom, harag, keserűség lecsökkentheti az erejét. A belső nyugalom, a pozitív érzések, az öröm erősíti.

Miért vagyok ilyen?

Miért vagyok ilyen?

Az, hogy ki miért működik úgy a kapcsolataiban, ahogyan, az eredendően nem merült fel az európai-amerikai gondolatok között ötven-hatvan évvel ezelőttig.

Nem volt az európai kultúrának természetes része az önismeret.

Az átlagember sem gyermekkorában, sem később nem szembesült olyan kérdésekkel mint pl.:

Miért vagyok ilyen?
Mit kell tegyek, hogy jobb legyek, más legyek?
Milyen ember vagyok?
Ki vagyok én?

Az, hogy az emberi működés mibenléte ma már közkincs, az általános műveltség és a hétköznapi gondolkodás része, döntő részben Amerikának köszönhető.

Ráadásul a viselkedés értékelése, kritika alatt volt/van folyamatosan. Gyerekkortól kezdve. Félelmekkel, megszégyenítésekkel teli az információ csere. Ez rettentően megnehezíti a kommunikációt. Újra szükséges tanulnunk magunkat, és egymást. Megismerés közben alakul ki a szeretet.

A világ nem megváltásra szorul

A világ nem megváltásra szorul

Az én korosztályom gyerekkora nagyjából úgy telt, hogy akárhova ment, haza, iskolába, nyaralni, szenvedés volt, de hát nincs máshova menni?!

Azok a hetvenes, nyolcvanas években készült fotók, amik itt is szembejönnek sokszor, a vidámságot, önfeledtséget, játékos gyerekkort mutatják. (Volt persze ilyen pillanat is, de elenyésző.)

A rém- meg a zuhanásos álmok azt a nagyobbrészt igazolják vissza.

A nosztalgia igyekszik rózsaszín masnival eltakarni azt a borzalmas mennyiségű elhanyagolást, megaláztatást, megfegyelmezést, megtörést, amit minél ügyesebben fed valaki el, annál kevésbé érti szenvedésének okát.

Vagyis olyan, mint mikor 1. visszafele sül el a fegyver, 2. öngólt lő, 3. maga alatt vágja a fát, 4…, sorolhatnám a metaforákat.

Az említett korosztály mára nagyapa-mama, az unokáját imádja, ez a gyerekeinek feltűnik, mert sokkal jobban csinálja mint annak idején velük. Nyugodtabb, mosolygósabb, kedvesebb a nagyi.

Van mit át/megbeszélni. Nem az a baj, ha nem tudta szeretni valaki a gyerekét, hanem ha beállítja ennek, holott csak türelmetlenség, kedvetlenség, agresszió, folytonos rohanás, nyugtalanság.

Kérdések, amiket ha fel lehet tenni, oké, hogy az indulat ki fog törni, de az, ami pusztít és elválaszt ennek az ellenkezője: csináljunk úgy, mintha a hazugság rendben volna.

A szülők nehezen vallják be a jellemhibáikat, bármelyik korosztályról legyen is szó. Rossz minta a gyerekeknek a magányosság megélése, vagy inkább elszenvedése. A kapcsolatok olyan példája, ahol elszigetelve szenved apa-anya. Mit fog föl ebből? Ki fog derülni pár év múlva, amikor szinte csak a számítógép, telefon előtt gubbaszt, feltalál egy csomó marhaságot a világ megváltására, mert utálkozik mindenen ami él.

A világ nem megváltásra szorul, meg másik bolygóra költözésre, hanem az amúgy összetartozó egyedek őszinte kapcsolódásaira. Ne azt a mintát kövesse, ahol látszat ürüggyel hívják egymást telefonon, bocsánat ma már írogatnak, hanem legyen kimondva az, ami elválasztja a lelkeket egymástól. A hiány, a sértettség, a fájdalom megélése helyett gyűlölet.

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget

Évekbe telhet, mire az ember felfedezi önmagában a lehetőséget, hogy a csalódások ellenére mégis folytatni tudja az életét. Kiben és mikor keletkezett csalódásról van szó?

Az önismereti munkát nehéz elképzelni ilyen instrukció alapján: Nézz mélyen magadba! Mert ki néz, és mire?!

Ha elmegy az ember olyan társaságba ahol szeretve érzi magát, van nevetés, beszélgetés, filozofálgatás, együtt eszem-iszom, játék utána hazamegy és azt gondolja rossz itthon, akkor hol a hiba?! Azért nem kellemes építő jellegű helyre utazni, hogy utána még jobban érezhető legyen a magány…?!

A másik bölcs gondolat: Mindenhova önmagadat viszed, bárhova is utazz!

Mit lehet ezzel kezdeni?? Mintha őrült volnék, skizofrén, fogom magam aztán oda teszem?! Ki fog, kit?! Ezért nem tiszták ezek a metaforák, értelmezhetetlenek. Nincs kettő belőlem. Illetve egy esetben, ha amikor csecsemő voltam, az anyám nem tartott elég közel magához, a testéhez elég ideig, túl korán váltunk szét, ő meg a “tartozéka”, és kénytelen lettem vigyázni kezdeni magamra. Ez a skizo effekt aztán egész életemben kísér, van a hamis én amelyik okos, óvatos, és van a hátramaradt én, kuporog a sarokban és várja azokat a körülményeket amik a felnövését szolgálnák.

Állandó védekezésben telnek napok, évek, évtizedek, soha senkit közel engedve a szívemhez, hazugságban élve az életet, “mintha “állapotban. Ez aztán olyan tökéletes látszatot eredményez, hogy bárkit el tudok játszani akire neked igényed van. Te “beleszeretsz“ ebbe a tökéletességbe, de szenvedünk mindketten. Ekkor magamat is átverem, hiszen minél tökéletesebben szolgálom az igényedet, annál kevésbé értem mi a jó isten bajom van “én nekem”?

Muszáj történnie valaminek ahhoz, hogy ez a „tökéletesség” összetörjön, ez a “mintha” képmás megszűnjön ahhoz, hogy beérve, felnőve, integrálva megjelenhessen a világba a teljes Én. Aki már nem védekezik, nem hazugságba kapaszkodik, viszont kerüli azokat, akik közt nem érzi jól magát, mert nem tudja átadni önmagát nekik, hisz azok folyamatosan védekezésből támadnak, a régi mintához ragaszkodva.

Tudatosan nem hazudik többé az ember, de a magány miatti szorongás elkerülhetetlen. Az érzések felerősödve jelentkeznek amik annyira tiszták, hogy a meditatív állapot spontán bekövetkezik. Ki sem bírod nélküle. 😉😃😍 Tudod mire érdemes a figyelmed fordítani, nem kószál többé szerteszét. Éber gyakorlóvá válik az ember.

„Légy az a felnőtt, akire gyerekként szükséged lett volna!”

„Légy az a felnőtt, akire gyerekként szükséged lett volna!”

Az elgyászolatlan anya-apaseb ami mindig nehézséget okoz a kapcsolataidban, csoportos vagy/és egyéni önismereti munkában feldolgozhatóvá képes válni:

Az a gyermek, aki a maga idejében valódi figyelmet kapott, felnőtt korában jobban tudja nélkülözni, mint az, aki ilyet soha nem élhetett át. Ha tehát valaki „mohón” igényli a figyelmet, az mindig annak a jele, hogy olyat keres, amit soha nem kapott meg, és nem annak, hogy valamiről nem akar lemondani, mert gyerekkorában túl sokat kapott belőle.

Van aki akkor szembesül azzal mennyire értékes az emberi figyelem, mikor először beszél a nehézségeiről egy másik erős nőnek (saját tapasztalat), aki együtt képes érezni vele, hiszen addig nem is tudta milyen. A ránk eső sugárzó figyelem hatására meg merjük engedni magunknak a gyengédséget, amiről addig nem volt tudomásunk. Ha hagyjuk, mert nem szégyelljük, engedjük felszínre jönni a fájdalmat, a lelkünk könnyebbé kezd válni. Megtanuljuk őszintén kifejezni azt, ami van, és amit szeretnénk.

Az anyával, vagy elsődleges gondozóval való kapcsolat életünk első és legmeghatározóbb kapcsolata. Életünk első időszakában teljesen egynek éljük meg magunkat az anyánkkal, az ő idegrendszere az, amelyet “kölcsönad”, az ő érzései a mi érzéseink is. Bár gyermekkorunk további része a fokozatos leválásról szól, a vele való kapcsolódásunk az összes többi kapcsolatunknak is meghatározó alapja.

Amikor az anyánk érzelmileg éretlen, sokszor elérhetetlen, elutasít, gúnyol, a saját fájdalmai miatt nem tud jelen lenni nekünk vagy nem élvezi a velünk való kapcsolódást, az egy óriási veszteség.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás