Szerző: Ország Erika | febr 13, 2025 | Viselkedésminták
Ha úgy nősz föl, mivel gyerek vagy, hogy elhagyod a dolgaidat, elrontod-szétszeded a játékaidat, elveszíted, összetörsz tárgyakat… próbálkoztál amivel csak lehetett ismerkedni, de a szüleid megszidtak, megszégyenítettek, felelősségre vontak, nehezen tudsz magyarázkodások, félrebeszélések nélkül tárgyilagosan tényeket közölni felnőttként.
Azt érzed nincs hozzá jogod, mert megsértesz vele másokat. Eszedbe sem jut(hat) az őszinteség, mert akik szintén ebben nőttek fel, ehhez szoktak hozzá, az úgynevezett finomkodáshoz, megsértődnek rád.
És csodálkozunk mennyire fárasztó, nyomasztó az együttműködés, együttélés?!
Szerző: Ország Erika | aug 27, 2020 | Önismeret, Viselkedésminták
Paradox módon egy traumatikus esemény bekövetkezténél a szenvedést átélők élnek meg bűntudatot az elkövetők helyett. Bántalmazott gyerekek nem képesek, lehetetlenség lenne számukra azzal szembesülniük, hogy a családon belüli közeli személy bántja őket, ezért magukba építik a bántalmazó bűntudatát, és felmentik magukban az agresszort.
Ez azt jelenti, hogy a gyermek rossznak éli meg saját magát, olyannak aki megérdemli a bántást, hisz a szülőnek igaza van. Így fenntartható egy jó pozitív kép az amúgy őt bántó szülőről.
Ugyanakkor azt is megtanulják, hogy a rosszaság által a testi közelség kivívható „legalább így szeret” és egy idő után valóban rossz magaviseletűvé válnak, és kiprovokálják hogy bántva legyenek. Később más kortárs kapcsolatba is ezt a viselkedést viszik magukkal, és a családtól eltérő környezetben ez már magányossá vagy agresszívvé teszi őket.
A másik oka a bűntudatnak, hogy az áldozatnak könnyebb azt gondolnia, hogy tehetett volna mást is, tehát aktívan irányíthatta volna az eseményeket, így nem kell beismernie teljes tehetetlenségét. Szexuális bántalmazás esetén még felnőtt nők is azt gondolják sok esetben, hogy nem kellett volna kihívóan öltözködniük így elkerülhető lett volna az erőszak.
Az „én” sérülése a szégyen érzetével jár együtt. Hiszen akit bántanak annak az életére törnek, vagyis úgy érzi meg kell halnia (süllyedés a szőnyeg alá). A traumatikus események alapvető módon sértik meg az ember autonomiáját, testi-lelki integritását, megakadályozva az önbecsülést. Az én ilyen sérülten, megsemmisítetten nem vállalható, ezt az érzést a külvilág meg is erősíti akkor, ha a fájdalmat, szenvedést okozó eseményről nem akar tudni. Akár „jó” indulatból titkolózásra kényszeríti az egyént.
A trauma súlyosbító következménye a feszültség, ami abból adódik hogy elmondani illetve tagadni is pont olyan erővel vágyik az egyén. Az érzelmi sokk nyomán olyan alapvető módon rendül meg a pszichés működés, hogy nehéz szavakat találni arra, amit az egyén átélt. Különösen kisgyerekekre igaz ez, hisz sem érzelmileg, sem intellektuálisan nincsenek felkészülve arra, hogy nyelvileg megformálhatóvá tegyék a számukra fölfoghatatlan fenyegető eseményeket.
A tanulást ilyen körülmények között is elvárja az iskola… Ebből az volna a csoda, ha nem lenne diszlexia-kalkulia-grafia… Figyelemzavar.
Szerző: Ország Erika | máj 12, 2019 | Önismeret
Egy régi zsidó legenda Mózesről, amely nem szerepel a Bibliában. Az exodus ismert története szerint Mózesnek az volt a sorsa, hogy kivezesse a zsidó rabszolgákat az egyiptomi fogságból. A fáraó kegyetlen rendelkezésével szembeni isteni fricskaként az újszülött Mózest maga a fáraó lánya fogadta örökbe.
A legenda szerint az udvari jövendőmondók azt jósolták, hogy a gyerek egy nap szembeszáll majd az uralkodói hatalommal. Úgy döntöttek, hogy halálos vizsga alá vetik. A királyi ambíció szimbólumát, egy ónix követ és egy izzó széndarabot helyeztek elé a földre. Ha a követ megfogja, akkor kivégzik.
Gábriel őrangyal azonban mindenki számára láthatatlanul ott állt Mózes mögött. Mikor kinyújtotta Mózes a kezét az ónix kő felé és megpróbálta megfogni, Gabriel félrehúzta a kezét, aztán felemelte a széndarabot és megérintette a száját megégette az ajkait és a nyelvét, és egész életében lassan beszélt és lassan forgott a nyelve.
Az emberek hamar felismerik hogy az angyal megmentette Mózest. Még ha meg is nyomorította védencét az adott körülmények között nem tehetett másként.
A bűntudat ugyanilyen szerepet játszik a túlélésben. Védelmez. Amikor a felnőtt világ azt kéri, még ha csak figyelmetlenségből is, hogy a csecsemő vagy a kisgyerek önmaga egy részét (saját vágyait, érzéseit és preferenciáit) fojtsa el, akkor a gyermek kifejleszti azokat a belső mechanizmusokat melyek ezt automatikusan elvégzik majd. Ha nem teszi, akkor büntetésképpen a szülő csalódottsága miatt szorongást kell átélnie, azt az érzést hogy érzelmileg elszakadt a szülőtől.
A bűntudat ilyen belső mechanizmus. A gyereket távol tartja az ónix kőtől, saját legbelső késztetésétől, és arra készteti, hogy az izzó szenet érintse az ajkához, mert az az érzés a szülő számára elfogadható. A gyerek sérülést szenved, ám a szülővel való pótolhatatlan kapcsolata fennmarad.
A bűntudat ebben nem tesz különbséget, a vétségért és az önkifejezésért is pontosan ugyanazzal a váddal illet: önző vagy! A múltat és a jelent sem tudja elkülöníteni, mindig és kizárólag a gondviselőddel való korai kapcsolatodat látja, legyen az a barátod, a házastársad, orvosod, számítástechnikusod, gurud…
A bűntudat nem érti meg hogy szolgálataira már nincs szükség. Ideghálózatunk része. Jobb ha megtanuljuk elfogadni és saját magunk ítélünk üzenete felől. Nem tehet róla hogy itt van. Felnőtt részünk majd eldönti hogy valóban ártok e valakinek vagy csupán saját magamat szolgálom. Üdvözölhetjük fejlődő önnevelésünk jeleként. A növekedés elején ha nem érzünk bűntudatot valószínű legmélyebb részünket ignoráljuk.
Nem büntetheted magad azért amilyen vagy, nem kérheted számon magadtól hogy jelen pillanatban hol tartasz. Nem ítélheted el magad amiatt hogy nem jutottál oda hamarabb. A bűntudat és a szorongás kéz a kézben járnak.
