Miért vagyok ilyen?

Miért vagyok ilyen?

Az, hogy ki miért működik úgy a kapcsolataiban, ahogyan, az eredendően nem merült fel az európai-amerikai gondolatok között ötven-hatvan évvel ezelőttig.

Nem volt az európai kultúrának természetes része az önismeret.

Az átlagember sem gyermekkorában, sem később nem szembesült olyan kérdésekkel mint pl.:

Miért vagyok ilyen?
Mit kell tegyek, hogy jobb legyek, más legyek?
Milyen ember vagyok?
Ki vagyok én?

Az, hogy az emberi működés mibenléte ma már közkincs, az általános műveltség és a hétköznapi gondolkodás része, döntő részben Amerikának köszönhető.

Ráadásul a viselkedés értékelése, kritika alatt volt/van folyamatosan. Gyerekkortól kezdve. Félelmekkel, megszégyenítésekkel teli az információ csere. Ez rettentően megnehezíti a kommunikációt. Újra szükséges tanulnunk magunkat, és egymást. Megismerés közben alakul ki a szeretet.

A világ nem megváltásra szorul

A világ nem megváltásra szorul

Az én korosztályom gyerekkora nagyjából úgy telt, hogy akárhova ment, haza, iskolába, nyaralni, szenvedés volt, de hát nincs máshova menni?!

Azok a hetvenes, nyolcvanas években készült fotók, amik itt is szembejönnek sokszor, a vidámságot, önfeledtséget, játékos gyerekkort mutatják. (Volt persze ilyen pillanat is, de elenyésző.)

A rém- meg a zuhanásos álmok azt a nagyobbrészt igazolják vissza.

A nosztalgia igyekszik rózsaszín masnival eltakarni azt a borzalmas mennyiségű elhanyagolást, megaláztatást, megfegyelmezést, megtörést, amit minél ügyesebben fed valaki el, annál kevésbé érti szenvedésének okát.

Vagyis olyan, mint mikor 1. visszafele sül el a fegyver, 2. öngólt lő, 3. maga alatt vágja a fát, 4…, sorolhatnám a metaforákat.

Az említett korosztály mára nagyapa-mama, az unokáját imádja, ez a gyerekeinek feltűnik, mert sokkal jobban csinálja mint annak idején velük. Nyugodtabb, mosolygósabb, kedvesebb a nagyi.

Van mit át/megbeszélni. Nem az a baj, ha nem tudta szeretni valaki a gyerekét, hanem ha beállítja ennek, holott csak türelmetlenség, kedvetlenség, agresszió, folytonos rohanás, nyugtalanság.

Kérdések, amiket ha fel lehet tenni, oké, hogy az indulat ki fog törni, de az, ami pusztít és elválaszt ennek az ellenkezője: csináljunk úgy, mintha a hazugság rendben volna.

A szülők nehezen vallják be a jellemhibáikat, bármelyik korosztályról legyen is szó. Rossz minta a gyerekeknek a magányosság megélése, vagy inkább elszenvedése. A kapcsolatok olyan példája, ahol elszigetelve szenved apa-anya. Mit fog föl ebből? Ki fog derülni pár év múlva, amikor szinte csak a számítógép, telefon előtt gubbaszt, feltalál egy csomó marhaságot a világ megváltására, mert utálkozik mindenen ami él.

A világ nem megváltásra szorul, meg másik bolygóra költözésre, hanem az amúgy összetartozó egyedek őszinte kapcsolódásaira. Ne azt a mintát kövesse, ahol látszat ürüggyel hívják egymást telefonon, bocsánat ma már írogatnak, hanem legyen kimondva az, ami elválasztja a lelkeket egymástól. A hiány, a sértettség, a fájdalom megélése helyett gyűlölet.

Amikor gúnyt űzöl a gyerekedből

Amikor gúnyt űzöl a gyerekedből

Amikor gúnyt űzöl a gyerekedből, tudd, hogy közben ő meghalni szeretne, eltűnni a föld színéről, megsemmisülni.

Nem túlérzékeny, hanem hozzád képest emberségesebb. Vannak olyan vonásai amik önmagadra is emlékeztethetnének ha képes volnál megállni egy pillanatra, kapcsolatba kerülni a lelkeddel, hiszen évtizedek óta hanyagolod. Az anyagi javak hajszolása, a vagyontárgyaid sosem fogják megadni azt a melegséget, életörömöt, amit a fiaddal, vagy a lányoddal élhetnél át. Szenvedést generál csak az érzéketlen, figyelem nélküli, személytelen “kivagyiság”.

Teljesen érthető az önelégültség lényege: gőgöt keverni ugyanannyi hülyeséggel.

Testi tünetek

Testi tünetek

Beszélgetések kapcsán felmerülnek a kliensek testi tünetei, vagy a már kialakult betegségeik. Sokan panaszkodnak fejfájásra, hasi-görcsre, rossz emésztésre…

Hogyan kapcsolódhatnak össze gondolataink, lelkiállapotaink a szervi működéssel? – Belső szerveink működését vegetatív idegrendszerünk irányítja. A vegetatív idegrendszer szimpatikus és paraszimpatikus oldalból tevődik össze. A szimpatikus idegrendszer szakosodott a vészhelyzetek elhárítására, míg a paraszimpatikus elsősorban a táplálkozás, a regenerálódás szolgálatában áll.

Képzeljük el úgy a két oldal működését, mint egy kétkarú mérleg. A szervezet pillanatnyi szükségletétől függően egyik vagy másik oldal fokozottabb működésére lehet szükség, de bonyolult szabályozó mechanizmusok helyreállítják az egyensúlyt. Ha a vegetatív idegrendszer kibillen egyensúlyából, valamelyik oldal a másik rovására túlsúlyra jut, akkor ún. vegetatív zavarok alakulnak ki.

A szimpatikus túlsúlyt szívdobogás, vérnyomás-emelkedés, remegés jellemzi, míg paraszimpatikus túlsúly esetén emésztőrendszeri zavarok, gyomorégés, puffadás, hasi fájdalmak, hasmenés vagy székrekedés stb. jelentkeznek. Ezek még ún. funkcionális tünetek, vagyis a panaszok hátterében szervi károsodás nem mutatható ki. Ha azonban az egyensúlyi állapot megbomlása tartós, akkor szervi károsodás is kialakulhat. A tartós szimpatikus túlsúly az ún. alarm betegségeket (magas vérnyomás, infarktus) hozza létre. A tartós paraszimpatikus túlműködés pedig pl. irritábilis bél szindrómában, vagy vastagbélgyulladásban nyilvánulhat meg.

Azért tanítom klienseimet a tudatos légzésre, a meditációra, relaxációra mert a gondolataink felkavaró érzéseket gerjesztenek, ezáltal stresszhelyzetet hozva létre, és eltávolítanak minket a jelentől. Egy kisgyereknek nem kell tanítani a jelenben levést, viszont ahogy idősödik, annyi információ áramlik benne, hogy meg képes bénítani a szervezet öngyógyító rendszerét idővel…

Ha folyamatosan “agyalsz”, problémákat gyártasz vele magadnak. Ezt nem tanítják meg a szüleink, a tanáraink “a hogyan hagyjam abba az állandó gondolat-szaporítást”, hiszen ők sem tudták, hogy valójában mi is az, ami beteggé teszi őket.

A szexualitás minden perverz formájában közös…

A szexualitás minden perverz formájában közös…

A szexualitás minden perverz formájában közös az, hogy a másik embert nem tartja a vágy tárgyának. A másik pusztán a nárcisztikus öröm eszköze. Ebben a tekintetben minden szexuális tevékenység perverznek minősíthető, ennélfogva minden szexuális tevékenység mentes is lehet minden perverz szándéktól, kivéve a szadizmust és a nekrofiliát.

A partner objektivizálása mögött az ember impotenciája, gyenge veszteségtűrése, sebezhetősége húzódik meg. Ha szeretem a partneremet, és elveszítem, akkor szomorkodom és gyászolnom kell. A veszteség miatt érzett fájdalomban az összes eddigi veszteség fájdalma is fölelevenedik, visszacseng. Ha viszont erotikus töltésem olyan, hogy valamit magam és szeretőm közé állíthatok, például egy fodros bugyit, tűsarkú cipőt, vagy egy sztereotip fantáziát, akkor, ha elveszítem is, akit szeretek, a fétisem megmarad. Egyszerűen csak kerítenem kell valakit, aki a szeretőm helyébe lép, és közben a fétis iránti rajongásom zavartalanul folytatódhat.

A szerelem nem csupán gyermeki eroticizmus, amely az odaadás egyre újabb és újabb bizonyítékait követeli. A szerelem gyengéd fogság is, amely a másik embert olyannak fogadja el, amilyen, teljes szubjektív valójában, anélkül, hogy tulajdonjogot vagy alávetettséget követelne. Nem szerethetsz olyasvalakit akit nem ismersz, és nem ismerhetsz meg olyasvalakit, akit nem szeretsz. A szerelem tehát személyes és bensőséges, a vágy viszont könyörtelen és személytelen is lehet. R. D. Laing gyakran példálózott ezzel: Ha az ember azt mondja: szeretem a marhasültet, akkor nem mondhatja, hogy együttérez a tehénnel, amelynek teteméből a kívánt húsdarabot kihasították.

A félelemre alapozott tisztelet

A félelemre alapozott tisztelet

„Nincs megvetendőbb, mint a félelemre alapozott tisztelet.” – írta Camus.

A csecsemő a világra érkezvén annyira kiszolgáltatott, hogy ilyen állapotban csak a szülei jóindulatában bízhat. Erre a jóindulatra rendezkedik be, ehhez mérten mer bízni az életben. Ha a szüleiben csalódnia kell, az életét fogja utálni amit az ilyen szülő sajnos utólag sem tud megértéssel fogadni, nem látja az okot és annak okozatát. Nem érti a gyereke dühét, kétségbeesését, továbbra is kitart az elvei mellett.

„Igen, akinek gyereke van, az szorong. Elengedjem a buliba? Elengedem. Szorongok. Egyedül jön haza. Szorongok. Ha úgy tűnik, hogy valami baj van, netán droghelyzet, akkor sokszorosan szorongok. De ez az élettel jár. Ki kell bírni. Aki nem tudja a saját szorongását kordában tartani, az kezeltesse magát. Ez a tanácsom. Tehát szorongok, és folyamatosan vacillálok, hogy egy aggasztó helyzetben szóljak-e, mondjak-e valamit, vagy ne, vagy még ne. Nem mindig célravezető ugyanis szólni, néha épp az ellenkező irányba lököm vele a gyereket. Persze van olyan helyzet, amikor úgy érzem, most muszáj valamit mondanom – akkor mondok. De nem érzelmi nyomatékkal, nem terrorisztikusan, inkább gondolatokat vetek fel, segítséget kínálok, ötleteim vannak, kérdezek. Nevelni kamaszkorban már – késő. Hogy mi történik a gyerekkel 14-16 éves korában és utána, az igenis az újszülöttkorban és a kisgyerekkorban dől el. Nem tévedés, amit az analitikus pszichológia és pszichoanalízis állít: hogy az első három év benyomásai döntő jelentőségűek a gyerek egész élete szempontjából. Ezt mindig érdemes szem előtt tartanunk.” Dr. Vekerdy Tamás

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás