A kritikus nézőpont

A kritikus nézőpont

A kritikus nézőpont azt a célt szolgálja a legtöbb esetben, hogy érzelmi távolságot teremtsen köztünk, emberi lények között. Erre miért van szükség? Hogy ne ismétlődjék meg az, ami a múltban beigazolódott, vagyis kiszolgáltatott helyzetben valaki visszaélt a hatalmával.

Felnőve leginkább átértékelve tekintünk a múltra, ami azt jelenti, hogy nem az a fontos, hogyan érezzük magunkat most felnőttként egy gyermekkori eseménnyel kapcsolatban, hanem ott, akkor mit éltünk át. Sok dolog ijesztő egy gyereknek, amin a felnőtt pl. nevet. Egy részeg apa, anya, vagy egy dühös felnőtt teljesen más élmény egy gyereknek.

A velünk született életösztön túlságosan éberré tesz minket kiskorban. Felelősséget érzünk a szüleink érzelmei miatt. Félelmetes egy állandóan rossz kedvű szülő. Minél inkább az, annál terhesebb a gyerek élete. Ezen félelmek beépülnek az önmagunkról alkotott alapérzéseinkbe, átvisszük a hiedelmeinket, attitűdjeinket, szokásainkat tudtunkon kívűl a felnőttkori kapcsolatainkba, és ismételjük „önmagunkat” újra meg újra.

Ha nem kezeljük traumáinkat, nem dolgozzuk föl a gyermekkorban átélteket, sőt meg is próbáljuk eltemetni a nyomasztó élményeinket, akkor a múlt áldozataivá válunk. Olyan mintha agysérültek lennénk. Nincs figyelem összpontosítás, rossz reakció mintáink vannak, és megoldó képlettel sem rendelkezünk, a jelent nem tudjuk átélni mert helyette visszacsúszunk olyan érzelmi állapotokba amit gyerekként éltünk meg.

Az önmagunk megfigyelése, az érzelmeink tudatosítása nagyon fontos állomás. A gondolatainkkal való beazonosulásos állapot szinte csak rángat minket ide-oda. Ilyenkor viselkedünk úgy mint egy őrült, ez az az ijesztő pillanatunk, ami a gyermekeinknek traumatikus… így ismétlődik a minta generációkon át… Ébredni ebből sorsfeladat!

A sértett vagy gyermeki nézőpontról

A sértett vagy gyermeki nézőpontról

Az ember hajlamos az áldozat eljátszására (komolyan őszintének élve meg) akkor, ha gyermekként hatalom nélkül, tehetetlenül a szülők irgalmára volt bízva. Áldozat-gondolkodásmód alakul ki ekkor, a fókusz kívülre kerül, önmagával az egyén elveszíti a kapcsolatát. Mások kegyelmére hagyatkozva a személyes hatalom elvész.

Függetlenül attól, hogy egy másik személy hogyan viselkedik veled, te irányítod a válaszodat. Interakciók az érzelmek miatt mindig is lesznek. Emberek vagyunk. Ha azonban mást hibáztatunk felnőttként az érzelmeinkért ahelyett, hogy megvizsgálnánk miért kavart fel ennyire, milyen üzeneteket hordoz magunk számára a szituáció, akkor a fejlődés nem tud megindulni.

Az áldozat, gyermeki nézőpont gyakran passzív, panaszkodás a főnökre például ahelyett, hogy a munkára összpontosítana valaki. Vagy ilyeneket mond: “Átnézett rajtam, nem is vagyok fontos neki.” “Ő tehet arról, hogy kiborultam mert folyton nyaggat.”, “Nem támogat, azért nem sikerül nekem semmi.”

Természetesen fontos felismerni az érzéseinket, nem szabad kikapcsolni, figyelmen kívül hagyni őket. De a gondolkodás módját meg kell változtatni, hinni a változás, a fejlődés képességében, hiszen ez emberi minőségünk fejlődésének záloga. (Gyermekként általában ezt a nyitottságot áldozzuk föl, mert rákényszerülünk arra, hogy a szülők kreálmányai legyünk.)

A szégyenlősség is gyermeki attitűd. Ha gyermekként “túl hangos”-nak neveztek, rád szóltak, bosszúsak voltak miattad, figyelmen kívül hagytak, elutasítottak akkor felnőtt korodban ha a partnered elfelejt valamit amire megkérted, különösen fájdalmasan éled ezt meg. (Legyen ez a hűségre vagy bármi másra tett ígéret.)

Ha a régi gondolkodásmódban üzemel valaki akkor nem kiváncsi az érzelmeire, hibáztatja magát, nem tud empatikus lenni önmagával és a múltjával kapcsolatosan. Örökre el tudja magát zárni valaki a valóság elöl. A félreértések, a konfliktusok, a kapcsolati hálók megértésének hiánya mindig jelezni fogja a belső munka elvégzésének kötelességét.

Szokásaink forrása

Szokásaink forrása

Ha van olyan tulajdonságunk, szokásunk ami nem szolgál már minket a legjobb ha kíváncsisággal és együttérzéssel állunk hozzá, vajon honnan származik?

Nagyon korán hajlamos az ember azonosulni a szülei nézőpontjával. Tudunk nagyon kemények és önpusztítóak lenni ha állandó kritikában, megvetésben, elhanyagolásban nőttünk fel. Ez a gyermekes viselkedés például mikor félünk a gyerekeinktől, mert úgy néz ki mintha hatalmuk lenne felettünk. Ez azt tükrözi hogyan éreztük magunkat gyermekként.

Vagy amikor a partnert provokáljuk, hogy bánjon velünk úgy, ahogy a szüleink tették. Megismételjük az ő létmódjukat, mániásan ragaszkodunk dolgokhoz, viselkedésekhez. A túlreagálás, a vakmerőség, az állandó kényszeres maximalizmus mindenben szintén szülői hatásokra adott minta, sablon.

A túlhajszolt anya aki folyton ideges, egy hideg, elutasító apa a gyermekben mechanizmusokat ültet el, amik felnőve helyette élik az életet. Tudatába kerülni ezeknek életbevágóan fontos feladatunk, mert csak így lehet változást elérni.

Meditálni, elcsendesíteni a zajt ott belül, hogy valóban hallani lehessen, látni mi történik valójában, tiszteletben tartani a gyermekeink érzéseit a megtapasztalásaikkal kapcsolatosan mikor elmesélik, ezt újra kell tanulni.

Nem szabad elvárni a gyerekektől, hogy a szülőt dicsőítsék, ne fényezze önmagát, ne fürödjön a szülő a gyereke tükrében.

Amikor meghallgatjuk gyermekeinket és érvényesítjük saját élményeiket, érzéseiket, tapasztalataikat megtanítjuk nekik a nyitottságot és a folyamatos tanulást, fejlődést tesszük lehetővé számukra neurózisok nélkül.

Félelem a változástól

Félelem a változástól

Azok az emberek, akiknek jó úgy, ahogy van, már életükben is halottak, ösztönszerűen félnek a változástól.

Semmi változás azt jelenti: semmi újdonság, ugyanazok az elnyűtt fogalmak, szokások, ugyanaz az idegesség, mentalitás és előítélet. Az élet az, hogy megkritizálnak, megsértenek, megbántanak, én is sértek, bántok és fájdalmat okozok.

Tanulni azt jelenti fogadom amit az élet elém dob, legyen az fájdalom, élvezet, öröm, szomorúság. Ha megkeményítem magamban és elnyomom mindazt ami kellemetlenség bekövetkezik a merevség és a halál.

A jelen pillanatában minden élmény. A természettel összhangban. Ebben az emberi természetben van: unalom, harag, szerelem, büszkeség, irigység és az egész élet ezek elevenségéből áll, nem vétkekből meg erénycsőszködésből.

Ettünk a tudás fájáról, nincs tovább paradicsomi idill. Csak ennyi.

Az érzelmek elnyomásának meg van az ára

Az érzelmek elnyomásának meg van az ára

Az értelmezési, tanulási zavarok érzelmi problémák miatt alakulnak ki. Minden evvel kapcsolatos nehézség valamilyen trauma hatására következik be.

A diszfunkcionális problémák, a figyelem zavar esetében szükség van stresszoldásra. A gyakorlatok, a technikák segítségével, az érzelmi blokkok oldásával a figyelmes koncentráció elsajátítható. A koncentrált figyelemre minden döntésünkhöz szükségünk lenne, míg csak a szabad spontaneitásig meg nem érkezünk.

Az érzelmek elnyomásának megvan az ára.

Gyermekkorban rögzülnek bizonyos szokások amik később függőséget generálnak. A kényszeresség, a zavartság, az ingerlékenység, szenvedéshez majd szenvedtetéshez vezet. Honnan lehet azt tudni, hogy valakinek problémája van a viselkedése ellenőrzésével? Onnan, hogy az adott cselekvést a káros hatásai ellenére sem képes abbahagyni.

Önmagának és másoknak is ígérget, de újra visszaesik. Van aki sohasem próbál meg felhagyni az önpusztítással. Az ő fegyverük a tagadás, a tetteik indoklására adott racionalizáló magyarázat, a kijelentés hogy ez az ő dolguk. Az addikció gyökerei a káros vegyületeken keresztül ami az agyra fejti ki a hatását a spirituális háttérig, mélyre nyúlnak… Az élet ellenes függőség a szeretettel és az elfogadással orvosolható. Hisz pont ezek hiánya okozta valamikor a múltban.

A szerencsétlen családi körülmények: a szülők tudatszint állapota aktiválhatja a gyermekben meglévő hajlamot az élete megkárosítására, a szülők ahogy egymással viselkednek, az ő káros szenvedélyeik, szexuális – fizikai- verbális erőszak ami egy család történetében megjelent valamikor. Ez alól senki sem kivétel.

Erős stresszre, érzelmekre szinte minden ember úgy reagál, hogy nem a tudatos akarata vagy szándékai irányítják, hanem a mélyebben működő mechanikái. Ilyenkor a felajzott állapotban való cselekvés inkább hasonlít egy fogvatartott állat reakciójához semmint egy szabad tudatos emberi minőséghez. E kettő közti különbség vagyis a választás dönti el a tudat tisztaságát. Értelemszerűen minél többször képes az ember emberként reagálni a tudat minősége ennek függvényében tisztul.

Az érzelmi szabadság és a tudatos döntések sorozata nem függ attól, hogy éppen milyen anyagi helyzetben vagyunk. Van mikor egy remete egy fillér nélkül szabadabbnak érzi magát mint egy tőzsde vagy egyéb “guru “, aki a gyermekkori sérülései miatt folyamatosan kompenzál.

A szabadság is relatív fogalom. A fejlődés egyéni, de ahogy a régen rögzült traumák hatásai is generációkon ívelnek át, úgy a kioldásukhoz is időre, olykor életekre van szükség. Ennek tudatosítása is egy felnőtt hozzáállást emberi minőséget feltételez.

Leosztott szerepek

Leosztott szerepek

Nálam még mindig nőnap van.

Az általában hagyományos női szerepeknek nevezett elvárások azok, amelyek még mindig a nőkhöz rendelik a gyerekneveléssel, a családtagok gondozásával és a háztartás ellátásával kapcsolatos teendőket. Ezek elvégzése gazdasági érdek is, a háttérből munkaerő, az erőből valakinek a munkaereje újraépül és az illető profitot termel ezáltal is.

Van olyan ország ahol ez a szerep értéknek tekintett, vagyis evidencia, de az nem hazánk. Olyan mintha a norma, hogy a házimunka ingyen végzendő biológiailag meghatározott lenne. Valójában intézmények, rendszerek alakítják, az iskola, a családpolitika közvetíti leginkább.

Le vannak osztva a szerepek. A magyar társadalom még ma is ragaszkodik a tradicionális nemi szerepekhez. Olvastam egy statisztikát pár éve, amiben az állt, hogy a magyaroknál csak a bolgárokban élnek erősebben a nemi előítéletek. Nálunk egy nő legfontosabb feladata az otthon és a család gondviselése, míg a férfi keresi a pénzt.

Az is tény, hogy ahol van jólét ott értenek legkevésbé egyet a zsidó-keresztény alapokon nyugvó kultúrával – sztereotípiával. Ebben a férfi az okos, a nő alárendelt szerepben gyereket nevel, háztartást vezet. (A férfi tanulhatott azért volt a 19. századig okosabb.) A politika csak azért, hogy megtartsa uralkodó szerepét mindenhonnan kicsipegeti, aztán egy óriás masszává gyúrja a számára éppen megfelelő történelmi-ideológiai demagógiákat. Ha nem a megfelelő viselkedést veszi föl valaki, vagyis nőként okoskodik, vitázik, határozott, kemény, domináns akkor férfigyűlölő feminista, ha férfiként kimutatja az érzelmeit, ha bizonytalan akkor buzi.

Pedig ezek a tulajdonságok nem nemek szerint leosztandóak. Helyzet és tudatállapot függők. Ahogy a hatalommal való visszaélés is. Nem olyan bonyolult rájönni mi egy család, egy ország érdeke. A viszály szítása, a nemek közti különbség kihangsúlyozása (mintha az nem volna egyértelmű látványra, a szexuális élete pedig mindenkinek alapvető magánügye, már az is ciki a 21.sz ban, hogy ezt le kell írjam), az állandó félelemben tartás csak és kizárólag annak kedvez aki az erősebb kutya baszik elvben gondolkodik. Állati nívón!

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás