Az ember hajlamos az áldozat eljátszására (komolyan őszintének élve meg) akkor, ha gyermekként hatalom nélkül, tehetetlenül a szülők irgalmára volt bízva. Áldozat-gondolkodásmód alakul ki ekkor, a fókusz kívülre kerül, önmagával az egyén elveszíti a kapcsolatát. Mások kegyelmére hagyatkozva a személyes hatalom elvész.
Függetlenül attól, hogy egy másik személy hogyan viselkedik veled, te irányítod a válaszodat. Interakciók az érzelmek miatt mindig is lesznek. Emberek vagyunk. Ha azonban mást hibáztatunk felnőttként az érzelmeinkért ahelyett, hogy megvizsgálnánk miért kavart fel ennyire, milyen üzeneteket hordoz magunk számára a szituáció, akkor a fejlődés nem tud megindulni.
Az áldozat, gyermeki nézőpont gyakran passzív, panaszkodás a főnökre például ahelyett, hogy a munkára összpontosítana valaki. Vagy ilyeneket mond: “Átnézett rajtam, nem is vagyok fontos neki.” “Ő tehet arról, hogy kiborultam mert folyton nyaggat.”, “Nem támogat, azért nem sikerül nekem semmi.”
Természetesen fontos felismerni az érzéseinket, nem szabad kikapcsolni, figyelmen kívül hagyni őket. De a gondolkodás módját meg kell változtatni, hinni a változás, a fejlődés képességében, hiszen ez emberi minőségünk fejlődésének záloga. (Gyermekként általában ezt a nyitottságot áldozzuk föl, mert rákényszerülünk arra, hogy a szülők kreálmányai legyünk.)
A szégyenlősség is gyermeki attitűd. Ha gyermekként “túl hangos”-nak neveztek, rád szóltak, bosszúsak voltak miattad, figyelmen kívül hagytak, elutasítottak akkor felnőtt korodban ha a partnered elfelejt valamit amire megkérted, különösen fájdalmasan éled ezt meg. (Legyen ez a hűségre vagy bármi másra tett ígéret.)
Ha a régi gondolkodásmódban üzemel valaki akkor nem kiváncsi az érzelmeire, hibáztatja magát, nem tud empatikus lenni önmagával és a múltjával kapcsolatosan. Örökre el tudja magát zárni valaki a valóság elöl. A félreértések, a konfliktusok, a kapcsolati hálók megértésének hiánya mindig jelezni fogja a belső munka elvégzésének kötelességét.