A kritikus nézőpont azt a célt szolgálja a legtöbb esetben, hogy érzelmi távolságot teremtsen köztünk, emberi lények között. Erre miért van szükség? Hogy ne ismétlődjék meg az, ami a múltban beigazolódott, vagyis kiszolgáltatott helyzetben valaki visszaélt a hatalmával.
Felnőve leginkább átértékelve tekintünk a múltra, ami azt jelenti, hogy nem az a fontos, hogyan érezzük magunkat most felnőttként egy gyermekkori eseménnyel kapcsolatban, hanem ott, akkor mit éltünk át. Sok dolog ijesztő egy gyereknek, amin a felnőtt pl. nevet. Egy részeg apa, anya, vagy egy dühös felnőtt teljesen más élmény egy gyereknek.
A velünk született életösztön túlságosan éberré tesz minket kiskorban. Felelősséget érzünk a szüleink érzelmei miatt. Félelmetes egy állandóan rossz kedvű szülő. Minél inkább az, annál terhesebb a gyerek élete. Ezen félelmek beépülnek az önmagunkról alkotott alapérzéseinkbe, átvisszük a hiedelmeinket, attitűdjeinket, szokásainkat tudtunkon kívűl a felnőttkori kapcsolatainkba, és ismételjük „önmagunkat” újra meg újra.
Ha nem kezeljük traumáinkat, nem dolgozzuk föl a gyermekkorban átélteket, sőt meg is próbáljuk eltemetni a nyomasztó élményeinket, akkor a múlt áldozataivá válunk. Olyan mintha agysérültek lennénk. Nincs figyelem összpontosítás, rossz reakció mintáink vannak, és megoldó képlettel sem rendelkezünk, a jelent nem tudjuk átélni mert helyette visszacsúszunk olyan érzelmi állapotokba amit gyerekként éltünk meg.
Az önmagunk megfigyelése, az érzelmeink tudatosítása nagyon fontos állomás. A gondolatainkkal való beazonosulásos állapot szinte csak rángat minket ide-oda. Ilyenkor viselkedünk úgy mint egy őrült, ez az az ijesztő pillanatunk, ami a gyermekeinknek traumatikus… így ismétlődik a minta generációkon át… Ébredni ebből sorsfeladat!