A tudatállapot fejlődés csak a szenvedés elismerése után haladhat tovább.

A tudatállapot fejlődés csak a szenvedés elismerése után haladhat tovább.

A Személyiség kialakulása három éves kor körül megtörténik. Erre a világra érkezvén a lélek megkezdi munkáját annak függvényében ami a tempót, és irányt (kiteljesedő vagy nem) jelenti, hogy milyen befogadó a szülői jelenlét ami itt várja.

Aki már figyel, mert az önismeret, az összefüggések, az ok-okozat törvényét belátta, ne is olvasson tovább. Inkább tanítson, mert van mit.

A 3-4 éves gyermek önközpontú, bezárt világban élt ezidáig. Ha a család az ő számára a (majdnem) tökéletesen befogadó és szerető közeget jelenti, akkor nyitottan, érdeklődéssel kezd kifelé figyelni, egy nagyobb világ részévé válni (mint mikor egy kinőtt ruhából kibújunk),egy szélesebb univerzum tagja lesz.

A többi kisgyereket, felnőttet felfedezi, elfogadja, örül, sír velük. Ha ez a világ olyan ahova érdemes kilépni, mert nincs bántás, abúzus, szégyen, van figyelmes értő szeretet, akkor nem zárul vissza önmagába, és nem alakul ki az egocentrizmus. Ellenkező esetben egy életre képes bezárulni önmagába a sérült kis lény. Nincs kiteljesedés…

Egy dolog marad számára élmény, ha a felnőttet átverheti. Tökéletessé fejleszti a hazugságot, nem tud szeretetet adni, és fogadni sem tudja azt. Nincs biztos köteléke barátságok formájában, nem az a fontos számára, hogy pár kisgyerek összetartó, őszinte megnyilvánulása feléje meglegyen, hanem a világ mint egy massza csak őrá kell hogy figyeljen, vagy elbújva, senki se figyeljen rá. Ez ugyanaz végeredményben. Magány teljes mértékben.

A magány, az üresség érzés mikor nem tud a lélek kapcsolódni másokhoz, akkor sem, ha időközben a felnőtté válással a tipikus forgatókönyvet alkalmazza (házasságkötés, munkahelyi kapcsolatok, stb.), mert a játszmákkal, projekcióval energiát nyer csak belőlük, ezt hívjuk energia vámpírságnak, ami egy nagyon alacsony tudatszint. Ebben az állapot nem tud konfliktus nélkül élni, a nyugalom számára ismeretlen tudatállapot. Párkapcsolataiban ugyanazt a forgatókönyvet ismétli, a felelősséget nem vállalja föl a helyzet alakulásai miatt.

A hasonló gyermekkori sérülés ugyanolyan sérült lelkű társat vonz be, viszont sokáig tud időzített bombaként a háttérben meghúzódni a valódi probléma. (Intimitás kerülés.)

A tudatállapot fejlődés csak a szenvedés elismerése után haladhat tovább. Ekkor a felelősséget elvállalva a kapcsolatok minőségét illetően, azon dolgozva el tudja fogadni azt ami van.

Megkezdődik a lélek kiteljesedése…

Türelmes lesz önmagához és másokhoz, megérti a múlt jelentőségét és meghaladhatóságát. Nem tagadja tovább már azt, amit kiskorában öntudatlanul létfontosságúként sajátított el, mely szerint nincs szüksége más emberi lényekre , mert nem akkor van biztonságban ha senkit sem enged közel magához.

Ez egy önismereti út, ami a paradigmaváltást is jelenti. Kinövi az ember azt a “gúnyát” amit a szülei, a nagyszülei, azok szülei is már “rongyosra” viseltek és viselhetetlen, mert hidegben nem véd, melegben nem hűt.

„A változtatáshoz szükséges energiát a lazítás szolgáltatja.”

„A változtatáshoz szükséges energiát a lazítás szolgáltatja.”

A felnőtt személy lelki ereje annak köszönhető, hogy gyermekként empatikus szülői magatartás ölelte körül. Ekkor nem a túlélés történik, hanem a kiteljesedő felnövekvés. Ebből szinte senki sem részesül, a kevés szerencsés elenyésző.

A többség határozza meg a normalitást, megkérdőjelezni a szülői tekintélyt, azt a légkört amiben a túlélés zajlott, kevesen teszik.

Az érzelmi deficit, ami az egymást követő generációk lelki betegségét okozza, instabilitást, szégyenérzetet, bizalmatlanságot, összeesküvéses elméleteket gyártó közeget teremt.

A magányos felnövés társas izolációhoz vezet. A bizalmatlanság légköre annyira a személyiség részévé válik, hogy ez lesz a természetes, és rengeteg feszültséggel jár. A csökkentértékűség megfoszt a spontaneitás örömétől. Ami lehet egy kellemes beszélgetés bármiről egy másik nyitott emberrel. A sportolás sem a gyermeki nyitottság önfeledt pillanatairól, hanem a kényszer szülte, testtudattól mentes szenvedésről szól. Ahol a verseny uralkodik és nem a közös élmény.

A jogos igények és érzelmek kifejezése egy tanulható minta. Csoportban vagy egy vezetővel egyénileg, utólag is készségszintűvé tehető. Ekkor már ez lesz a természetes, az ember nem éri be kevesebbel. A tudatalatti területből létrehozott események feldolgozhatóvá szelídülnek. Az indulat, ami az önismeret előtt uralta a mindennapokat (akkor is ez történik, ha elszenvedői vagyunk valaki más ösztöneinek), eltűnik. Békés, nyugodt szemlélődéssel veszi az ember tudomásul mások stagnáló vagy épp törekvően küzdelmes élettel való birkózásait. Segíteni csak ott lehet ahol igény van rá.

„Aki külsőleg egyre tökéletesebb, annak egyre több démon uralja a belső értékeit.” – tartotta Freud. És hozzátette: „A változtatáshoz szükséges energiát a lazítás szolgáltatja. Tehát a meditáció elsajátítása az a színt, ahol spontán következik be az, ami gyerekkorban elmaradt.”

Változás, lazítás

Változás, lazítás

A felnőtt személy lelki ereje annak köszönhető, hogy gyermekként empatikus szülői magatartás ölelte körül. Ekkor nem a túlélés történik, hanem a kiteljesedő felnövekvés. Ebből szinte senki sem részesül, a kevés szerencsés elenyésző.

A többség határozza meg a normalitást, megkérdőjelezni a szülői tekintélyt, azt a légkört amiben a túlélés zajlott, kevesen teszik.

Az érzelmi deficit, ami az egymást követő generációk lelki betegségét okozza, instabilitást, szégyenérzetet, bizalmatlanságot, összeesküvéses elméleteket gyártó közeget teremt.

A magányos felnövés társas izolációhoz vezet. A bizalmatlanság légköre annyira a személyiség részévé válik, hogy ez lesz a természetes, és rengeteg feszültséggel jár. A csökkentértékűség megfoszt a spontaneitás örömétől. Ami lehet egy kellemes beszélgetés bármiről egy másik nyitott emberrel. A sportolás sem a gyermeki nyitottság önfeledt pillanatairól, hanem a kényszer szülte, testtudattól mentes szenvedésről szól. Ahol a verseny uralkodik és nem a közös élmény.

A jogos igények és érzelmek kifejezése egy tanulható minta. Csoportban vagy egy vezetővel egyénileg, utólag is készségszintűvé tehető. Ekkor már ez lesz a természetes, az ember nem éri be kevesebbel. A tudatalatti területből létrehozott események feldolgozhatóvá szelídülnek. Az indulat, ami az önismeret előtt uralta a mindennapokat (akkor is ez történik, ha elszenvedői vagyunk valaki más ösztöneinek), eltűnik. Békés, nyugodt szemlélődéssel veszi az ember tudomásul mások stagnáló vagy épp törekvően küzdelmes élettel való birkózásait. Segíteni csak ott lehet ahol igény van rá.

„Aki külsőleg egyre tökéletesebb, annak egyre több démon uralja a belső értékeit.” – tartotta Freud. És hozzátette: „A változtatáshoz szükséges energiát a lazítás szolgáltatja. Tehát a meditáció elsajátítása az a színt, ahol spontán következik be az, ami gyerekkorban elmaradt.”

Az igazán veszélyes…

Az igazán veszélyes…

Az igazán veszélyes az, amit valaki rejteget magában. Viszont önmagam előtt kell feltárulkozzam előbb, mielőtt a másiknak megnyílnék.

Zárt rendszerű családban felnőni azt jelenti senkihez nem lehet kapcsolódni, szeparált magányban él mindenki. E miatt, mert nincs valódi érzelmi, lelki kapcsolat szinte állandósul a félelem. Ilyen körülmények között várja el az iskola, a szülő a teljesítményt a gyerektől.

Ha kihozza is magából, amit mondjuk a társa akit egyébként érzelmileg támogatnak otthon szintén elér (kitűnő bizonyítvány, sport siker), neki sokkal nagyobb erőfeszítésébe kerül.

Milyen árat fizet a megfelelés kényszere miatt, az csak később derül ki, és csak akkor ha szembe mer vele nézni.

Egy cinikus, szélsőségesen realista férfi vagy nő számára a másik ember csak eszköz. A felhalmozott javai közé illeszti a társát és elvész az ami leginkább emberi a kapcsolatukban. Az élet lesz egyhangú azok számára, akik csak a felszínt súrolják, soha senkihez nem mernek érzékenyen közeledni, ezáltal elzárva maradnak, túl józanok ahhoz, hogy egyéniségük színei, az élet vibráló izgalma, lendülete, fantáziája áramoljon rajtuk keresztül a világba.

Talán a legnagyobb illúzió és emiatt agyrém az, hogy hatalommal bírhatunk mások érzései felett, meg tudunk menteni bárkit. Rettenet nehéz felengedni azt a nyomást, amit e miatt érzünk. Ha felszínre is tör olykor, utána a bűntudat mardosó mérge fojtogató.

A gyerek számára létkérdés, hogy elhiggye a szülei egyszer majd szeretni fogják. Ebből jön létre az a szokás, hogy a tökéletes lehet csak megfelelő. Amíg fel nem ébred valaki a rémálomból miszerint az élet kegyetlen, a világ kiismerhetetlen emiatt félelmetes, a másik ember az ellenség, addig a férfi is, a nő is szexuális megoldásokat keres a zűrzavaros, átláthatatlan konfliktusaik, kétségeik orvoslására.

A nemek közti háború lehet egyidős az emberiséggel. A szex olyan játszmák színtere ahol a látszat az, hogy a problémákat meg lehet oldani, hiszen a nemi vágy ösztönös, abban meg lehet bízni. Illetve lehetett… mert egy idő után a kedv (nemi vágy alábbhagy). Az akaratosságot, az önzőséget, a rosszindulatot, a kicsinyességet nem lehet szexszel meggyógyítani. Ha “nem akarok sérülékenynek, kiszolgáltatottnak vagyis tökéletlennek megmutatkozni a párom előtt“ a testem fog jeleket küldeni. Érdemes komolyan felfigyelni rájuk.

A tiszta áramlás…

A tiszta áramlás…

A jelenben érzett sértődés, bármilyen igazságtalannak tűnik, csak egy kicsi látható kiemelkedése egy egész földalatti gyökérhálózatnak. A karmát gyökerestül érdemes kiemelni.

Nem az érzéseinket kell érvénytelenítenünk, ellenkezőleg, a felszabadításukkal nyert energiából kell élni tovább a pillanatot. (Amikből aztán az életünk minősége is összeáll egységessé.)
Az elme csak lefordítja az energetikai állapotot, ami testi, lelki tünetekben mutatkozik.

A sértődésre, az igazságtalanságra adott reakció az elme tudatosság nélküli válasza a történésekre, annak az elmének a tudatalatti működése amit így kondicionáltak, treníroztak. (Pl. az időjárásra adott kényszeres reakció: pocsék az idő vagy az emberi viselkedések címkézése: nárcisztikus, hülye, állat, stb.)

Az önmagunk vagy mások sajnálata is egy elme működés eredménye, valamilyen felsőbbrendű nézőpontból (pl. szegényt mindig bántják).

A tudatállapotunk energetikai minősége a szellemi-lelki-érzelmi megnyilvánulásainknak (ha dacosak, ellenségesek vagyunk, teljesen más minőségű következmények születnek mint mikor együttérzővé válunk) annak függvényében, hogy a figyelmünk mennyire tisztán képes fogadni az információt, ami folyamatosan áramlik belülről kifelé és fordítva.

Ez a tiszta áramlás maga a szeretet.

A lélek nem választható el a testtől

A lélek nem választható el a testtől

Az önismereti útra ambicionálni, motiválni nem lehet senkit, hacsak nem úgy, hogy elkezdünk változni.

Akik hozzám járnak, ők szinte mind belelépnek abba a (ha akarom mondhatom) csapdába, hogy elkezdik a környezetüket delegálni ebbe az irányba. A szándékot megértem, én is vittem másokat agykontroll tanfolyamra, kurzusokra, egyéb helyekre, de amíg a szenvedéstudat a kellő mértéket el nem éri addig úgyis más megoldást keres az illető.

Vagyis nem fog akarni tudomást venni önmaga felelősségéről, sokáig kitart az a fajta narcisztikus vonás, hogy mások változzanak az „én” jó érzéseimért. Észre sem véve, hogy pont emiatt van a kiszolgáltatottság. Egy másik ego által diktált (nevelt) identitás tudattal annyira eggyé váltunk ugyanis, hogy bűntudat nélkül nem jár nekünk az öröm, a felszabadultság. Mondhatni ragaszkodás van a szenvedéshez.

Az emberi elme amíg nem lát tisztán, addig ragaszkodik a címkékhez, azokhoz a tudatállapotokhoz amiben jártas.

Hol alakul ez ki?

Ha gyerekkorban annyira fájt az, amit látok, hallok, élek, akkor a figyelem elterelése önvédelem. Viszont ha ezt olyan tökéletesre (figyelem elterelése az érzéseimről) csiszoltam, sőt a világ vissza is igazolja (sikerek, anyagi javak, akármi), akkor mi fog engem visszaterelni saját magamhoz, ahhoz a forráshoz amivel tisztán érzékelem azt ami van?! Oda ami azelőtt voltam, mielőtt a boldogtalanságát megpillantottam anyámnak, apámnak, akik tudtukon kívül az értéktelenség magját elültették bennem is.

Nem született még olyan gyerek, aki ne önmagát okolja szülei szenvedése miatt. És ugyanez fordítva. A szülők is önmagukat okolják a gyerekeik sikertelensége miatt. Ördögi kör az öntudatlanság…

A boldogtalanság nem feltétlen attól nyomasztó, mert a gyerek átéli velük együtt, hanem ha a jó gyerek klisét is rányomják, akkor a gyerek megtanulja letiltani az érzelmeit, ami idővel megmérgezi őt. Ha ez úgy történik, hogy rá van szólva, meg van fenyítve, vagy a gyerek nem akarja az amúgy is szomorú, szenvedéssel teli szüleit terhelni, az a következményeket tekintve megegyező. Fontosabb lesz a gyereknek a világ, az annak való megfelelés, mint önmaga felfedezése.

Agyunk fejlődése nagyon korán eljut abba a stádiumba, ami a korlátok kialakítását jelenti, és aszerint ahogyan az érzelmeinket megélhettük a szüleink társaságában. Ebből következik, hogy minél stresszesebb a szülő annál kevésbé van optimális körülmények között a fejlődő agy.

Egy szülő sincs tudatában annak a hatásnak amit a gyermekére gyakorol. Ezért nem javasolt őket felelősségre vonni, hiszen ahhoz, hogy ezt megértsék önmagukat is fel kéne tárniuk, és ez idő-energia igényes feladat, amiből számukra nem sok maradt…

Általában elhangzik nálam a kezelések során, hogy amióta hozzám jönnek, nem szeretnek a szüleik társaságában lenni. Ez a folyamat része, meg kell tudni érteni előbb, aztán engedni az érzéseket megjelenni, de ott, ahol ez nem ütközik falakba.

Ijesztő mikor az ember meglátja mennyi fájdalmat, dühöt, értetlenséget tárol, jó ilyenkor valaki olyannak a társaságában lenni, aki nem ítélkezik, tudja, hiszen átment rajta, hogy ez a kiút. Honnan? Az elme szűkre szabott börtönéből, ami nem érti meg, hogy a szenvedés azért van, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket, annyira nem, hogy bele is betegszünk.

A lélek nem választható el a testtől. A figyelem ereje, ha a testünkre irányítjuk meg képes gyógyítani. Ki, meddig jut el a gyógyulásban ez egyéni, de a harag, a fájdalom, az öröm miután felszabadult, az akadályok tűnnek el a fejlődés útjából.

Ha már egyszer visszataláltunk önmagunkhoz, tudni fogjuk hol találunk békére. És akkor a környezetünkben élők kérdezgetni fogják mi történt velünk, honnan ez a változás…

Mivel a gyerekeim a legfeszültebb időszakomban születtek hozzám, én is megtanultam a türelmet gyakorolni önmagam felett. Látom azt az ingerenciát ami még a nagyszüleimben is megvolt, hiszen rengeteg időt töltöttem velük mialatt a szüleim a társadalom által diktált tempóban igyekeztek…

Őrület ez az elme kergette örök infantilizmus. Mindig lesz aki hasznot húz belőle, már ami az anyagi javakat illeti. Én úgy gondolom teljesen más az a tudat amelyik él és élni akar hagyni. Szerintem elférünk ezen a bolygón, rögtön abban a pillanatban ahogy az ego elcsitul .

Ekkor értelmet nyer az az „ősök” által éltetett mondás, miszerint „régen minden könnyebb volt”, „megvolt a tisztelet, nem úgy mint mostanában”, és ami a legfontosabb tudunk tanulni egymástól. Szülő a gyerekétől, a gyerek is a szülőjétől.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás