A felnőtt személy lelki ereje annak köszönhető, hogy gyermekként empatikus szülői magatartás ölelte körül. Ekkor nem a túlélés történik, hanem a kiteljesedő felnövekvés. Ebből szinte senki sem részesül, a kevés szerencsés elenyésző.
A többség határozza meg a normalitást, megkérdőjelezni a szülői tekintélyt, azt a légkört amiben a túlélés zajlott, kevesen teszik.
Az érzelmi deficit, ami az egymást követő generációk lelki betegségét okozza, instabilitást, szégyenérzetet, bizalmatlanságot, összeesküvéses elméleteket gyártó közeget teremt.
A magányos felnövés társas izolációhoz vezet. A bizalmatlanság légköre annyira a személyiség részévé válik, hogy ez lesz a természetes, és rengeteg feszültséggel jár. A csökkentértékűség megfoszt a spontaneitás örömétől. Ami lehet egy kellemes beszélgetés bármiről egy másik nyitott emberrel. A sportolás sem a gyermeki nyitottság önfeledt pillanatairól, hanem a kényszer szülte, testtudattól mentes szenvedésről szól. Ahol a verseny uralkodik és nem a közös élmény.
A jogos igények és érzelmek kifejezése egy tanulható minta. Csoportban vagy egy vezetővel egyénileg, utólag is készségszintűvé tehető. Ekkor már ez lesz a természetes, az ember nem éri be kevesebbel. A tudatalatti területből létrehozott események feldolgozhatóvá szelídülnek. Az indulat, ami az önismeret előtt uralta a mindennapokat (akkor is ez történik, ha elszenvedői vagyunk valaki más ösztöneinek), eltűnik. Békés, nyugodt szemlélődéssel veszi az ember tudomásul mások stagnáló vagy épp törekvően küzdelmes élettel való birkózásait. Segíteni csak ott lehet ahol igény van rá.
„Aki külsőleg egyre tökéletesebb, annak egyre több démon uralja a belső értékeit.” – tartotta Freud. És hozzátette: „A változtatáshoz szükséges energiát a lazítás szolgáltatja. Tehát a meditáció elsajátítása az a színt, ahol spontán következik be az, ami gyerekkorban elmaradt.”