Az önismereti útra ambicionálni, motiválni nem lehet senkit, hacsak nem úgy, hogy elkezdünk változni.
Akik hozzám járnak, ők szinte mind belelépnek abba a (ha akarom mondhatom) csapdába, hogy elkezdik a környezetüket delegálni ebbe az irányba. A szándékot megértem, én is vittem másokat agykontroll tanfolyamra, kurzusokra, egyéb helyekre, de amíg a szenvedéstudat a kellő mértéket el nem éri addig úgyis más megoldást keres az illető.
Vagyis nem fog akarni tudomást venni önmaga felelősségéről, sokáig kitart az a fajta narcisztikus vonás, hogy mások változzanak az „én” jó érzéseimért. Észre sem véve, hogy pont emiatt van a kiszolgáltatottság. Egy másik ego által diktált (nevelt) identitás tudattal annyira eggyé váltunk ugyanis, hogy bűntudat nélkül nem jár nekünk az öröm, a felszabadultság. Mondhatni ragaszkodás van a szenvedéshez.
Az emberi elme amíg nem lát tisztán, addig ragaszkodik a címkékhez, azokhoz a tudatállapotokhoz amiben jártas.
Hol alakul ez ki?
Ha gyerekkorban annyira fájt az, amit látok, hallok, élek, akkor a figyelem elterelése önvédelem. Viszont ha ezt olyan tökéletesre (figyelem elterelése az érzéseimről) csiszoltam, sőt a világ vissza is igazolja (sikerek, anyagi javak, akármi), akkor mi fog engem visszaterelni saját magamhoz, ahhoz a forráshoz amivel tisztán érzékelem azt ami van?! Oda ami azelőtt voltam, mielőtt a boldogtalanságát megpillantottam anyámnak, apámnak, akik tudtukon kívül az értéktelenség magját elültették bennem is.
Nem született még olyan gyerek, aki ne önmagát okolja szülei szenvedése miatt. És ugyanez fordítva. A szülők is önmagukat okolják a gyerekeik sikertelensége miatt. Ördögi kör az öntudatlanság…
A boldogtalanság nem feltétlen attól nyomasztó, mert a gyerek átéli velük együtt, hanem ha a jó gyerek klisét is rányomják, akkor a gyerek megtanulja letiltani az érzelmeit, ami idővel megmérgezi őt. Ha ez úgy történik, hogy rá van szólva, meg van fenyítve, vagy a gyerek nem akarja az amúgy is szomorú, szenvedéssel teli szüleit terhelni, az a következményeket tekintve megegyező. Fontosabb lesz a gyereknek a világ, az annak való megfelelés, mint önmaga felfedezése.
Agyunk fejlődése nagyon korán eljut abba a stádiumba, ami a korlátok kialakítását jelenti, és aszerint ahogyan az érzelmeinket megélhettük a szüleink társaságában. Ebből következik, hogy minél stresszesebb a szülő annál kevésbé van optimális körülmények között a fejlődő agy.
Egy szülő sincs tudatában annak a hatásnak amit a gyermekére gyakorol. Ezért nem javasolt őket felelősségre vonni, hiszen ahhoz, hogy ezt megértsék önmagukat is fel kéne tárniuk, és ez idő-energia igényes feladat, amiből számukra nem sok maradt…
Általában elhangzik nálam a kezelések során, hogy amióta hozzám jönnek, nem szeretnek a szüleik társaságában lenni. Ez a folyamat része, meg kell tudni érteni előbb, aztán engedni az érzéseket megjelenni, de ott, ahol ez nem ütközik falakba.
Ijesztő mikor az ember meglátja mennyi fájdalmat, dühöt, értetlenséget tárol, jó ilyenkor valaki olyannak a társaságában lenni, aki nem ítélkezik, tudja, hiszen átment rajta, hogy ez a kiút. Honnan? Az elme szűkre szabott börtönéből, ami nem érti meg, hogy a szenvedés azért van, mert nem akarjuk érezni az érzéseinket, annyira nem, hogy bele is betegszünk.
A lélek nem választható el a testtől. A figyelem ereje, ha a testünkre irányítjuk meg képes gyógyítani. Ki, meddig jut el a gyógyulásban ez egyéni, de a harag, a fájdalom, az öröm miután felszabadult, az akadályok tűnnek el a fejlődés útjából.
Ha már egyszer visszataláltunk önmagunkhoz, tudni fogjuk hol találunk békére. És akkor a környezetünkben élők kérdezgetni fogják mi történt velünk, honnan ez a változás…
Mivel a gyerekeim a legfeszültebb időszakomban születtek hozzám, én is megtanultam a türelmet gyakorolni önmagam felett. Látom azt az ingerenciát ami még a nagyszüleimben is megvolt, hiszen rengeteg időt töltöttem velük mialatt a szüleim a társadalom által diktált tempóban igyekeztek…
Őrület ez az elme kergette örök infantilizmus. Mindig lesz aki hasznot húz belőle, már ami az anyagi javakat illeti. Én úgy gondolom teljesen más az a tudat amelyik él és élni akar hagyni. Szerintem elférünk ezen a bolygón, rögtön abban a pillanatban ahogy az ego elcsitul .
Ekkor értelmet nyer az az „ősök” által éltetett mondás, miszerint „régen minden könnyebb volt”, „megvolt a tisztelet, nem úgy mint mostanában”, és ami a legfontosabb tudunk tanulni egymástól. Szülő a gyerekétől, a gyerek is a szülőjétől.