Az, aki kötelességének érzi megadni mindig a rendszeres szexet a párjának, mert ezt látta (valamilyen formában) a szülei házasságában, vagy alkohollal kell befejezni a vacsorát…

Sorolhatom a tipikus játszma indítékokat, a közös bennük a rettegés: „mi lesz, ha nem leszek tökéletes, ha nem elégítem ki a másikat, ki vagyok, ha egyedül maradok, nem kellek senkinek?!”

A játszmák az élet helyett zajló történések. A párkapcsolatokban, a barátságokban, munkahelyen, akár a Facebookon.

A játszmát kezdeményező “kiveti a horgot”, akár többet is egyszerre, és várja, hogy “valaki ráharapjon”.
Célja jellemzően rejtett, néha nem is tudatos, de a másik ember felett győzelmet szeretne elérni. A játszmák hatása erőteljes, mert a megszólított fél mindenképpen vesztesen, bosszankodva, leértékelt stb. állapotban jön ki a helyzetből, de maga a tranzakciót kezdeményező is veszít rajta, mert megerősíti saját negatív hitrendszerét.

Tudatos vagy tudatalatti játszma lehet az is, amikor valaaki betegséggel éri el azt, amit nyíltan felvállalni nem mer.
Vagy, ha a könnye meghatja a párját, ezzel törődést, figyelmet ér el, és ezért be is veti.

„A játszmák nyeresége nem valós, hanem inkább “perverz nyereség”, mert láthatóan minden jelenlévő szereplő, de maga az aktív fél is sokat veszít. Valódi önismereti munka nélkül itt nem várható változás.”” – írta Eric Berne.

Miben áll tehát egy felnőtt ember felelőssége? Kilépni a szokásmintákból, amit a család talán egyik tagja sem tett meg. A legáltalánosabb alap családi dinamika, hogy a nők, a gyerekek alsóbb rendűek, mint a férfiak (ez szinte minden magyar családra jellemző volt az elmúlt évszázadokban is), ezt a rangsort akkor is őrzik, ha amúgy tudnak róla és nyomasztó is.

Minden elnyomott (alsóbb rendű) lázad, hiszen érzi az igazságtalanságot. Ott áll bosszút ahol tud, vagyis amit a családi genetikai (szokás) kódolása előirányoz.

Amíg valaki nem szabadítja ki magát, ahogy Berne nevezte, sorskönyvi szignáljai alól (ezek lehetnek pl. gesztusok, jellegzetes testtartások, modorosság, kényszermozdulatok), addig nem képes spontán módon beszélni, vagy dönteni az életét megnehezítő dolgokban.

Az életünk történetét, vagyis saját sorskönyvünket gyerekkorunkban megírjuk, hiszen kb. 6 éves korunkra meg is szilárdulnak bennünk a szüleinktől eltanult viselkedések és előírások, melyek az évek múlásával nálunk is újra és újra megjelennek, így tudattalanul befolyásolják életünk történetét.

Azt hallva, “Légy jó kislány”, vagy sokadik testvérként kevés figyelmet kapva a szülőt mindig szenvedni látni, a személyiség alapmotívuma a bűntudat lesz. Hozzájön még a “járt utat a járatlanért…” frázis, amit már az őseink is félve követtek, ha viszont valaki szét mer nézni a világban, hogy is néz ki a “járható” út, eléggé siralmas a felhozatal.

Az a teljesen őrült dogma, hogy “amit szabad Jupiternek…”, ez egyenesen az alá-fölé rendelődést hozza létre, és mindenki talál olyat, akire fölnézhet vagy épp le rá a későbbiekben is. (Celebek követése, vagy épp egy politikus rangja, a szerénység, az alázat teljesen rosszul beidegződött fölfogása.)

Ahhoz, hogy változzék egy személyiség (persze ehhez a vágyhoz szenvedések árán jutunk), meg kell állítani a mechanikai spirált, ízekre kell szedni a pillanatot, mozdulatot. Vizsgálni magunkat, és hagyni, hogy más is vizsgáljon. Benyomásokat megosztani, szokni azt, hogy nem kell mindig jónak lenni. Ez veszélyes kijelentés, ki is forgatható mondandó, de a görcsös “jó képet kell mutassak magamról” sosem lesz enélkül természetes emberi motívumunk.

A spontaneitás megélése jó jel arra vonatkozóan, hogy kezd valaki kilépni az ördögi körből.

A “mi nem tehetünk semmit, ha a nagy emberek nem lépnek” típusú gondolkodás, az engedélyre várunk, hogy megtehessünk valamit, csupán beletaszít minket a gyermeki kiszolgáltatott, tehetetlen nézőpontba, ahogy az időről gondolkodunk mocsarába és feladhatjuk a harcot arra hivatkozva, hogy nincs ráhatásunk az életünkre.

“A szerelem vakságból ered, a barátság tudásból.”

Egy igaz barát támogatja a fejlődésünket és a növekedésünket, tekintet nélkül arra, hogy az hogyan befolyásolja a kapcsolatunkat. A barátságnak ez a felfogása a kölcsönös tisztelet és az egyéniség szilárd alapján áll. Így tehát igazi barátság nem lehetséges, amíg az érettségnek egy bizonyos szintjét el nem értük.

Egy felnőtt soha nem tartana valakit igaz barátjának, aki nem bánik vele tisztelettel, nem ismeri el a határait, és nem fogadja el az egyéniségét. Ez a fejlődési szint az, amikor önmagunkkal olyan a kapcsolatunk, hogy reflektálni tudunk a saját gondolatainkra, érzéseinkre, jól érezzük magunkat egyedül, képesek vagyunk egyetérteni vagy helyteleníteni a cselekedeteinket, nem mondunk le önmagunkról csak azért, hogy másoknak megfeleljünk. Az önálló véleményalkotás joga izgalmas és szórakoztató, ha a másik félnek is van.

Amikor valaki nem érzi jól magát a saját bőrében, akkor sokkal inkább keresi, utánozza, követi a mások által diktáltakat. Amiben bízni tud ilyenkor, az ezeknek az embereknek a közismertsége, trendi nyelven szólva celebritása. Ha lelkiismeretes a vezető, nem él vissza ezzel a hatalommal, de ilyet ne várjunk egy média gurutól, ipari lobbistától. (A lelkiismeret természetesnek tartja a kétkedésünket, nem manipulálva tájékoztat.)

Miért nem érzi jól valaki magát a bőrében?

A gyökerét ennek megtalálni a legnehezebb, és igen kemény falakba ütközik az, aki próbálkozik. De legalább tudjuk meddig kutassunk. Jól érezni magamat a bőrömben-ig.

A technikák, módszerek, tanítók száma sok. Csikung, tajcsi, lazítás, jóga, meditáció, tartalmas beszélgetés, neves lélek gyógyászok, stb., ez mind terápiás eszköz. De általában addig okoz nehézséget a fejlődés, míg valaki tagadásban van. Mint a gyász feldolgozás esetében. Van, hogy a tagadás évtizedekig kitart. Aki ilyen “faltöréssel” foglalkozik (lelkigyógyász), pontosan tudja mi okozza ezt, és megértő. Hiszen a saját falát megdolgozni, ledöntenie sem volt gyorsmenet.