Figyelemhiány-zavar

Figyelemhiány-zavar

A figyelemhiány-zavarral élő ember fejében a gondolatok folyamatosan cikáznak, borzalmas sebességgel követik egymást. Az ember fél egyedül lenni, mondhatni nem mer “kettesben” lenni a saját elméjével. Ha nem kezd el beszélgetni, olvasni, dolgozni, zenét hallgatni, filmet nézni akkor az unalom kibírhatatlan. Mindig azt érzi az ember, hogy lemarad valamiről, az élettől nem kapja meg azt, amit meg tudna kapni.

„A figyelemhiány-zavar nem abban áll, hogy nem tudod, mit tégy, hanem hogy nem teszed, amit tudsz.” – írta egy amerikai professzor.

Ha gyerekként nem volt értő, szerető a környezeted, ha nyomás alatt tartottak a szüleid, érzelmileg zsaroltak, nagyvalószínűséggel küszködni fogsz felnőttként a megfelelés kényszerrel, a szégyennel, a tehetetlenség bénultságával. Előbb utóbb az elfojtott érzelmeid a testedre is hatással lesznek.

Szülővé válva a teher sokkal inkább nyomasztó annak, aki nincs tudatában gyermekkori traumáinak. Ezek a kioldatlan traumák megjelennek a gyerekeinkben emlékeztetve önmagunkra. Épp ezért a szülő ne támadja, ne büntesse, hanem értse meg a gyerekét. Amint megértik, hogy milyen a belső élete, hogy mit érez, rögtön megváltoznak a gyerek körülményei. A gyerek nem okoz semmit, nem kezdeményez semmit, csak reagál. A viselkedése csak egy tünet.

A genetikára hivatkozni sajnos csak azt jelenti, hogy ne változtassanak a szülők viselkedést.

A legfontosabb teendő, a lelassulás, a tudatosítása annak mi az, ami a jelenben van. A légzésre figyelni, meditatív pillanatokat átélni. Ha ehhez még a trauma-érzelmi oldást is igénybe veszi valaki, megindul a fejlődés. A szülők nagy része mikor gyereket vállal, szinte még gyerek, mármint szellemileg. Ha magára hagyatkozik csak, arra amit ő tud, az kevésnek fog bizonyulni, főleg éles szituációkban, a problémák orvoslásakor. Önismeretet gyakorolni életünk legfontosabb befektetése. Ennek eredménye kihat a jövőnkre, az utódaink is haszonélvezői lesznek.

Sosincs elveszett lehetőség, türelmes gyakorlás van csak.

Ha anyám valóban szeret…

Ha anyám valóban szeret…

„Ha az anyám valóban szeret, akkor én szerethető vagyok. Ha anyám becsap a kedvességével, akkor én egy félrevezethető undok lény vagyok, a hisztériás álszeretetet mímelve én is átverem a környezetemet. Nekem jár az, hogy mindenki tegyen úgy, mintha szeretne engem. S ha ennyire sem becsül, akkor nagy cirkuszokkal indulok el a szeretet kikényszerítésére, amiből legtöbbször rejtett, majd nyílt utálat kel életre.” (Popper Péter)

Ha az ember teljesen fel akar ébredni a feltétel nélküli szeretet csapdájából, azt gondolom szerencsés. Mert nem akarja saját és mások hazugságainak kuszaságát, energiavámpírságát, figyelmetlenségét tovább éltetni.

Természetes, hogy vannak nehéz pillanatok, nem fájdalommentes tudomásul venni a traumákat. Sőt, a legfájdalmasabb. Érdekes ráébredni, mennyire érzéketlenné volt muszáj válni egykor… viszont épp ezért megérthető, integrálható, megtapasztalható a teljes életünk.

Szégyen

Szégyen

Évtizedekig tudjuk hurcolni magunkkal a szégyent. A meglétét abból tudjuk, mert vannak pillanatok, ahol érezzük a téma kényelmetlenségét. El tudjuk terelni a figyelmet róla, de történik valami (általában krízis), ahol a bennünk élő kisgyerek hallatja a hangját, ekkor elveszítjük a józanságunk, érzelmi zsákutcába, spirálba kerülünk. Ma már köztudott tény, hogy a társadalom szellemileg kiskorú, az átlag életkora kiskamasz. Ez az életkor egocentrizmussal, rengeteg félelemmel jár, és csak a problémagyártására elég.

Sokat hallom klienseimtől is, hogy veszekednek, próbálnak megegyezésre jutni de képtelenség…

Jó tanács: Ne a gyerekek előtt tegyétek, a feszültséget érzik, őket nyugtassátok meg nem az ő hibájuk, semmi rosszat nem tettek, ez csakis apa-anya problémája, és megoldást is fogtok találni rá.

“A szüleim állandóan veszekedtek, főleg miután a húgom megszületett.
Egyik ilyen alkalom után apám bicajjal vitt a kocsmába, 6 éves voltam, a bicó első kereke feletti kosárból kalimpáltam a lábammal miközben Halász Judit Micimackóját énekeltem. Óriásit estünk, mert a küllők közé beszorult a bokám. Kórház (gipsz), utána ezen is folyton tudtak vitázni, anyám szerint apám tehetségtelen idióta, ostoba, semmirekellő…, hogy ez sokkal jobban fájt mint a bokám, az tény.

Ha a dalt hallgatom, potyognak a könnyeim még mindig. Nincs fájóbb egy gyereknek, ha azok, akiket szeret bántják őt, meg egymást.

Később nem érti mi ez az állandó készenléti állapot, a mindent kézben tartani, irányítani, kiszolgálni az igényeket – szolgálat. Iszonyat fárasztó, energia zabáló egy/két család érzelmi barométere, szabályzója lenni.

Manapság a fiam is érlelni kezdi a kiköltözését a családi házból… változnak a dolgok, így van, vagy lesz – rendben. Sokan járnak körülöttem terápiába, pszichológushoz, kineziológushoz érzelmi stresszoldásra. (És még mindig nem elegen, a leginkább ellenzők nem feltétlen anyagi okok miatt nem mennek.) Minden alaphelyzet az, legyen bármilyen problémája a szülőnek vagy a gyerekének, és illesse a szakma akármilyen flancos-hangzatos szakszóval, hogy a legfontosabb lelki kapcsolatok ha nem rendeződnek, semmi sem lesz rendben. Szenvedni fog mindenki közel s távol. A boka törik, a sarok reped, a fogíny begyullad, a vese sajog, az alkohol tönkre teszi a májat, mert nem tudjuk mi az igazi bajok gyökere.

Az apa nem találja gyerekeivel a közös hangot, nem érti miért nem olyan a fia mint amilyennek ő szeretné látni, sikeres, gazdag, boldog?! Honnan a féltékenység, az irigység? Anya nehezen bocsátja meg magának a tudatlanságát…

Évek, évtizedek lesznek talán, egyszer majd, mikor mindenki, akiket szeretünk nyitott szívvel fogadja az őszinteséget, befejezi a saját sértett nézőpontjához való ragaszkodást. Olyan borzalmas az érzelmi, manipulációs zsarolást hallgatni, hogy a dühöm míg élek ki fog tartani, úgy hiszem.”

Valóban szeretve lenni

Valóban szeretve lenni

Amikor fölhívja az ember az apját (vagy az anyját) és megkérdezi: – Hogy vagy apa?
A válasz: -Jól vagyok, a húgom mondta, hogy a gyerekei három hetente látogatják őket, pedig vonattal másfél óra…

Ha ekkor arra gondolsz, amire: „mennyire gáz vagyok, nem látogatom őket sűrűn, ha mégis, akkor sem szívesen”.

Nos ez nem normális, mert manipulálva vagy, érzelmileg zsarolva, azt éreztetik veled a szüleid, fontosnak KELL tartanod őket.

Mikor egy kapcsolatot tényleg annak érzek (fontosnak), akkor ott engem ismernek, kíváncsian meghallgatnak, derűvel fogadnak.

Ha nem így van, akkor az a kapcsolat a másikról szól, az ő kívánsága van kielégítve, te hallgatod őt, foglalkozol a problémáival, segítesz neki, figyelsz rá.

A kihasználás miatt, hogy valóban mit érzel (hisz ezt nem tudhatod autentikus forrásból, mert akiknek ismerniük, szeretniük kellett volna cserben hagytak, elárultak, tehát a saját érzéseidről fogalmad sem lehet, az ő érzéseiket tartod szem előtt), arra valószínű olyan ember mellett döbbensz rá, aki figyelmes hozzád, szeret akkor is ha gyerekes, undok, buta, szétszórt, egy szóval: tökéletlen vagy.

Ha nem találsz ilyen embert, sosem tudod meg milyen valóban szeretve lenni.

Nem az vagyok akinek hittem magam (Esettan)

Nem az vagyok akinek hittem magam (Esettan)

Az a fajta laza könnyedség, ahogy valaki a valósággal kapcsolatot teremt, mint egy macska ahogy spontán megindul, nyújtózik, vagy egy kisgyerek aki spontán reagál a belső impulzusaira, vágyaira, ezt nehéz megengednie magának az olyan felnőttnek, akit fegyelmezettségre, folyamatos félelemben tartással neveltek a szülei mikor kicsi volt. Az ilyen felnőtteknek szükségük van egyre erőteljesebb külső ingerekre, az extrém sportot űzők jó példa erre. Érthetetlen a külső szemlélőnek mitől olyan frusztráltak mikor épp nem siklóernyőznek, vagy nem szörföznek.

Sőt, kiállhatatlan – mondja a kliensem, nem bír húsz percet sem nyugodtan ülni, remeg keze lába, érezhető, hogy mindjárt robban. Hogy tudnék neki segíteni – kérdezi.

Minden segítségnyújtási szándék, bármennyire furcsa, rólunk szól. Mi szeretnénk nem szenvedni látni mást, főképp azt nem, akivel élünk. Ki ne értené meg a jó szándékot, amivel hozzám fordult ő is?! Két ennyire végtelenül különböző egyén, a nő harmincas, higgadt, a számokkal, adatokkal hihetetlen könnyen bánik, két lábbal áll a földön, a férfi negyvenes üzletember, tele ötletekkel, tűzzel, szenvedéllyel, mondhatni nyughatatlan típus.

Pár éve vannak együtt, a lány családalapításon gondolkodik, a szülei is erősen forszírozzák, de a párja nem szeretne másról gondoskodni. Élni akar fiatalosan, utazgatva, vágyakat kielégíteni, ide nem fér a gyerek.

Nehéz döntés, tele kétségekkel a nő, a leginkább az fáj neki, hogy szinte csak ő gondolkodik a jövőn…

Ahogy egyre több időt töltünk együtt, jön rá arra, mennyi feszültséget hordoz ő is. Azt gondolta sokáig, ő a végtelen türelem, nyugodtság mintaképe.

Nagyon nem egyszerű ráébredni erre, hogy nem az vagyok akinek hittem magam. Sokáig ragaszkodunk mereven valamihez, ami illeszkedik ahhoz, amit elvárnak tőlünk. A módszer, mint más kliensem esetében is, azt a légkört szolgáltatni számára, amiben el képes engedni magát, és ő lassan ráébredhet arra mit is szeretne, mire vágyik valóban.

A nyitottságot meglelni, fenntartani a létező legnehezebb dolog a világon. Annyira erős sztereotípiák közt vergődik majd minden ember, hogy úgymond rettenet gyorsan “visszafertőződünk”.

A kétségek gyötrőek, szabad ilyet? Kiállni magamért a szüleimmel szemben? Hiszen látom, hogy nem értenek, féltenek – mesélik a klienseim.

A legtöbb családi perpatvar, rossz szájízzel elfogyasztott ebéd oka, az egymás véleményének az el nem fogadása. Az a téves beidegződés, hogy akkor szeretjük egymást, ha mindenben hasonlítunk. Legyen az a külsőnk vagy a belsőnk.

„Élj úgy, ahogy én gondolom!”
„Legyél olyan, egyél, igyál annyit amennyit én jónak ítélek!”

Abba nem gondolnak bele, hogy az “olyan” vagy az “ahogy” nem tette boldoggá még teljesen őket sem.

A képen apák és gyerekeik láthatóak, jó érzés volt hallani, ahogy beszélgettek. ☺️

Miért vagyok ilyen?

Miért vagyok ilyen?

Az, hogy ki miért működik úgy a kapcsolataiban, ahogyan, az eredendően nem merült fel az európai-amerikai gondolatok között ötven-hatvan évvel ezelőttig.

Nem volt az európai kultúrának természetes része az önismeret.

Az átlagember sem gyermekkorában, sem később nem szembesült olyan kérdésekkel mint pl.:

Miért vagyok ilyen?
Mit kell tegyek, hogy jobb legyek, más legyek?
Milyen ember vagyok?
Ki vagyok én?

Az, hogy az emberi működés mibenléte ma már közkincs, az általános műveltség és a hétköznapi gondolkodás része, döntő részben Amerikának köszönhető.

Ráadásul a viselkedés értékelése, kritika alatt volt/van folyamatosan. Gyerekkortól kezdve. Félelmekkel, megszégyenítésekkel teli az információ csere. Ez rettentően megnehezíti a kommunikációt. Újra szükséges tanulnunk magunkat, és egymást. Megismerés közben alakul ki a szeretet.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás