Az a fajta laza könnyedség, ahogy valaki a valósággal kapcsolatot teremt, mint egy macska ahogy spontán megindul, nyújtózik, vagy egy kisgyerek aki spontán reagál a belső impulzusaira, vágyaira, ezt nehéz megengednie magának az olyan felnőttnek, akit fegyelmezettségre, folyamatos félelemben tartással neveltek a szülei mikor kicsi volt. Az ilyen felnőtteknek szükségük van egyre erőteljesebb külső ingerekre, az extrém sportot űzők jó példa erre. Érthetetlen a külső szemlélőnek mitől olyan frusztráltak mikor épp nem siklóernyőznek, vagy nem szörföznek.
Sőt, kiállhatatlan – mondja a kliensem, nem bír húsz percet sem nyugodtan ülni, remeg keze lába, érezhető, hogy mindjárt robban. Hogy tudnék neki segíteni – kérdezi.
Minden segítségnyújtási szándék, bármennyire furcsa, rólunk szól. Mi szeretnénk nem szenvedni látni mást, főképp azt nem, akivel élünk. Ki ne értené meg a jó szándékot, amivel hozzám fordult ő is?! Két ennyire végtelenül különböző egyén, a nő harmincas, higgadt, a számokkal, adatokkal hihetetlen könnyen bánik, két lábbal áll a földön, a férfi negyvenes üzletember, tele ötletekkel, tűzzel, szenvedéllyel, mondhatni nyughatatlan típus.
Pár éve vannak együtt, a lány családalapításon gondolkodik, a szülei is erősen forszírozzák, de a párja nem szeretne másról gondoskodni. Élni akar fiatalosan, utazgatva, vágyakat kielégíteni, ide nem fér a gyerek.
Nehéz döntés, tele kétségekkel a nő, a leginkább az fáj neki, hogy szinte csak ő gondolkodik a jövőn…
Ahogy egyre több időt töltünk együtt, jön rá arra, mennyi feszültséget hordoz ő is. Azt gondolta sokáig, ő a végtelen türelem, nyugodtság mintaképe.
Nagyon nem egyszerű ráébredni erre, hogy nem az vagyok akinek hittem magam. Sokáig ragaszkodunk mereven valamihez, ami illeszkedik ahhoz, amit elvárnak tőlünk. A módszer, mint más kliensem esetében is, azt a légkört szolgáltatni számára, amiben el képes engedni magát, és ő lassan ráébredhet arra mit is szeretne, mire vágyik valóban.
A nyitottságot meglelni, fenntartani a létező legnehezebb dolog a világon. Annyira erős sztereotípiák közt vergődik majd minden ember, hogy úgymond rettenet gyorsan “visszafertőződünk”.
A kétségek gyötrőek, szabad ilyet? Kiállni magamért a szüleimmel szemben? Hiszen látom, hogy nem értenek, féltenek – mesélik a klienseim.
A legtöbb családi perpatvar, rossz szájízzel elfogyasztott ebéd oka, az egymás véleményének az el nem fogadása. Az a téves beidegződés, hogy akkor szeretjük egymást, ha mindenben hasonlítunk. Legyen az a külsőnk vagy a belsőnk.
„Élj úgy, ahogy én gondolom!”
„Legyél olyan, egyél, igyál annyit amennyit én jónak ítélek!”
Abba nem gondolnak bele, hogy az “olyan” vagy az “ahogy” nem tette boldoggá még teljesen őket sem.
A képen apák és gyerekeik láthatóak, jó érzés volt hallani, ahogy beszélgettek. ☺️