A figyelemhiány-zavarral élő ember fejében a gondolatok folyamatosan cikáznak, borzalmas sebességgel követik egymást. Az ember fél egyedül lenni, mondhatni nem mer “kettesben” lenni a saját elméjével. Ha nem kezd el beszélgetni, olvasni, dolgozni, zenét hallgatni, filmet nézni akkor az unalom kibírhatatlan. Mindig azt érzi az ember, hogy lemarad valamiről, az élettől nem kapja meg azt, amit meg tudna kapni.
„A figyelemhiány-zavar nem abban áll, hogy nem tudod, mit tégy, hanem hogy nem teszed, amit tudsz.” – írta egy amerikai professzor.
Ha gyerekként nem volt értő, szerető a környezeted, ha nyomás alatt tartottak a szüleid, érzelmileg zsaroltak, nagyvalószínűséggel küszködni fogsz felnőttként a megfelelés kényszerrel, a szégyennel, a tehetetlenség bénultságával. Előbb utóbb az elfojtott érzelmeid a testedre is hatással lesznek.
Szülővé válva a teher sokkal inkább nyomasztó annak, aki nincs tudatában gyermekkori traumáinak. Ezek a kioldatlan traumák megjelennek a gyerekeinkben emlékeztetve önmagunkra. Épp ezért a szülő ne támadja, ne büntesse, hanem értse meg a gyerekét. Amint megértik, hogy milyen a belső élete, hogy mit érez, rögtön megváltoznak a gyerek körülményei. A gyerek nem okoz semmit, nem kezdeményez semmit, csak reagál. A viselkedése csak egy tünet.
A genetikára hivatkozni sajnos csak azt jelenti, hogy ne változtassanak a szülők viselkedést.
A legfontosabb teendő, a lelassulás, a tudatosítása annak mi az, ami a jelenben van. A légzésre figyelni, meditatív pillanatokat átélni. Ha ehhez még a trauma-érzelmi oldást is igénybe veszi valaki, megindul a fejlődés. A szülők nagy része mikor gyereket vállal, szinte még gyerek, mármint szellemileg. Ha magára hagyatkozik csak, arra amit ő tud, az kevésnek fog bizonyulni, főleg éles szituációkban, a problémák orvoslásakor. Önismeretet gyakorolni életünk legfontosabb befektetése. Ennek eredménye kihat a jövőnkre, az utódaink is haszonélvezői lesznek.
Sosincs elveszett lehetőség, türelmes gyakorlás van csak.