Az önismeret legnagyobb akadálya annak tudása, amit önmagunkról hiszünk. Ha tagadjuk a szenvedés tényét, mert a külsőségek sokáig segítenek ebben, akkor megragadunk egy korai fázisban. Ha valaki fejlődni akar, legelőször elismeri a szenvedés tényét. Fölfogja, hogy a sors adott, determinált, hiszen az az előző életeinek következménye. Mit kezd vele, ehhez kell a saját önismerete.

Milyenek voltak hozzá a szülei, ennek függvényében fojtja el az ember önmagát. Mindenkinek vannak elfojtott tartalmai, ezt nem tudatosan tesszük, rákényszerülünk. Az önismeret a tudatosság szintjére emeli, megérti és meg is haladja, integrálja a korai elfojtásokat.

Hogy alakul ki a kényszer?

Legtipikusabb elfojtás, mikor a pici az egységélményből (anya-csecsemő) pár hónaposan, egy-két évesen megkezdi az én-tudata kialakítását, kezdi fölfedezni a külső világot és visszamenve a szimbiózisba milyen hatások érik, mi lesz az élménye. Ha az anya zavarodott, fáradt, nem fogadja melegséggel, kialakul a depresszív pozíció, a nem vagyok szerethető, nem vagyok elfogadva tudata.

Ha fogadja az anya, de nem engedi vissza könnyeden, fojtogatja a szorongásaival, kialakul a súlyos neurózis, a sose lesz önálló alkatú személyiség képe. Ezt hívják hasításnak. Az apaság mivel nem számított értéknek a múltban, nem volt komolyan véve, ez is romboló hatással bír a személyiség alakulására. A leválást, az ismerkedést a jó szülő erősíti, nem kritizálja. A simogatás, a mosoly, a gyengédség fontos kritérium. Ha ez nincs, fel tud nőni valaki olyan tudattal, hogy neki ezekre nincs is szüksége. Nem tanulja meg kifejezni az érzelmeit, csak jónak vagy rossznak tud megélni valamit, képtelen olyannak látni amilyen, aztán kivetíti a világra, a párkapcsolataira.

A szerelem azt jelenti, hogy rávetül a másikra annak vágya, amit szeretnénk megkapni általa. Ha ezek nagyrészt hiányosságokból állnak és tudattalan területen, természetes, hogy terhelt lesz a kapcsolat, intimitás kerülés, fájdalom, aztán válás a vége.

A gyermekkort örömben kellene élni (nem teljesítménykényszer alatt) ahhoz, hogy minőségi, tudatos párkapcsolataink lehessenek.
A nyitottságot újra kell tanulni, hogy befogadóképessé váljunk a másikra.

A szeretet megismerése az illúziók elvesztésével jár, mert elszakadunk attól a képtől, amit a szülői házban alakítottunk ki egy képzeletbeli kötelékkel kapcsolatosan. Ami eleinte izgalmasnak tűnt, kicsivel később ijesztővé válhat. A szeretett személy elhatárolja magát, és sok esetben fogalma sincs arról, miért tolja el magától a szerelmet.

Az, hogy szeretve van, túlságosan fájdalmas érzéseket ébreszt a múltból: a partnerrel kellemesen eltöltött idő, a gyengédség felidézheti a fájdalmas gyermekkori élményeket, amikor magára volt hagyva, el volt árulva.

Attól rettegnek a legtöbben, hogy ugyanúgy megbántva lesznek, mint gyermekkorukban. Leginkább szégyen kíséri ezeket az emlékeket, illetve az az idealisztikus kép kerül veszélybe, amit a szülőkkel kapcsolatosan kialakítottak. Ez a mechanika (idealizálás) akkor régen, a túlélést szolgálta.

A kondícióhoz ragaszkodva könnyebb fogadni az elutasítást, a kudarcot, mint a sikert, mert ez illeszkedik az önmagukról kialakított képpel és így nem kerül veszélybe a szülővel kialakított kötelék.

A legtöbb ember nincs tisztában a szeretet mibenlétével. Azt gondolja szeretetnek amiben felnőtt, és amit képzeletében éltetett.

Egy hosszú folyamat kezdete az, mikor valaki rádöbben, mennyire illúzió világban élt eddig, és nekiindul a valóság megélésének. Ekkor már nem a hiányból, a szükségből teremti meg azt ami a belsőből kivetül, hanem abból az elégedettségből, ami a saját erejére támaszkodik.