A látszat az, hogy mondjuk két huszonharminconnegyvenen túl lévő ember, vagyis felnőttek kötnek kapcsolatot. A valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Jelen példa egy huszonéves lány, és egy nála húsz évvel idősebb férfi. Ideálisnak tűnhet sok szempontból, de most inkább a zavaró tényezőkre hívnám fel a figyelmet, ami a vitáik melegágya.
A fiatal nő olyan családból származik ahol eltaszították őt, amikor vigasztalásért fordult anyjához (apja fel sem merült sosem!) azt a választ kapta rendszerint: „Nem érek rá, ne lábatlankodj itt, ne lógj a nyakamon, hagyj már békén”. Az ilyen gondviselők csak a saját szükségleteikkel képesek törődni, ezért a gyermek úgy nő föl, hogy érzelmileg elhagyatottnak érzi magát, tehát csillapíthatatlan éhséget érez mások közelségére a későbbiekben.
Mindent együtt szeret csinálni a párjával, a kapcsolat megszakításának már a gondolata is rémülettel tölti el. Szomjazza a testi gyengédséget, bátorítást és a verbális kontaktot.
A férfi családjában az volt az anya szokása, hogy őt mikor kicsi volt szinte állandóan követte az anyai „gondoskodás”. Azért van idézőjelben, mert erre nem a kicsinek volt ilyen formában és mértékben szüksége, hanem az anyjának volt késztetése rá (saját gyermekkori félelme okán), hogy a gyermek önállótlan legyen.
A fiú megtanulta, hisz kötelességtudóan viselkedett, hogy menekülnie kell a kapcsolatok elől, mert azokban őt szinte felfalják.
Mindenkitől távolságot tart (a pénze, a hatalma hozzá is segíti ehhez), hangoztatja is ebben a kapcsolatban már az első pillanattól kezdve: „Térre van szükségem, szabadságra, nem akarok beszámolni minden egyes lépésemről.”. Persze e ridegség mögött, bár ötven éves, egy két-három éves kisgyermek lakozik, akinek nem engedték, hogy kielégüljön a függetlenség iránti természetes igénye.
A féltékenység mind a kettőjükben jelen van.
A férfi azért is választott egy fiatal, anyagilag támaszra szoruló nőt, hogy befolyása alatt tarthassa. A nő mivel a családjától nem remél támogatást, szükségesnek érzi a köteléket a férfival.
Amíg nem hajlandó valaki megvizsgálni milyen családi minták alapján választ párt, milyen öntudatlan szálak mozgatják a háttérben, addig időzített bombaként a gyermekkori traumák, a különböző fejlődési szakaszokban sikeresen vagy katasztrofálisan teljesítő szülők hatásai érvényesülnek, vagyis a múlt él a jelen helyett a krízisek alatt.
Nehezítő tényező a társadalmi nyomás, illetve szokás ami azt jelenti, „nem teregetjük ki a szennyest”, ha mégis elkezdenek egymással beszélgetni a felek, akkor sajnos az a jelenség lép érvényre, hogy mivel soha senki nem tanította meg nekik az egészséges kommunikációt, maradnak az indulatok, a figyelmetlenségek.
Mivel a barátok is (hasonló a hasonlót vonzza) úgy illeszkednek össze ahogyan azt a korai kötődési minták megengedik, ezért ritkán születnek hasznos és jó tanácsok. A barátnők javaslataival tele a padlás, ezt is a klienstől tudom, a párja barátai úgy szintén az intimitásról felszínesen és rettentő cinizmussal (ők is félnek, hisz sosem tapasztalhatták meg) beszélnek.
Akár olyan szülők, nevelők szárnyai alatt cseperedtünk fel, akik a legtöbb igényeinket kielégítették akár nem, az biztos ezek az igények elkísérnek minket minden kapcsolatunkba, és a fájdalmat a legbensőségesebb pillanatainkban érezni fogjuk.
Épp ezért fél az emberek többsége az intimitástól, a felnövés pedig nagyon sokáig várat magára. Ennek a levét viszont issza mindenki, a feszültség a szorongás, a magány elviselhetetlen mértékű, a mostani krízis, (vírus) csak sürgeti a tisztán látást.
