A gyerekek folyamatosan figyelik a szüleiket. Olyanok mint a szivacs, felszippantják a körülöttük lévő érzelmi légkört. Érzékenyek a feszültségre, ha suttognak a szülők, az is befolyásolja őket.

Hajlamos a szülő nem észrevenni a gyermeki közönséget, van mikor át is néznek a gyereken.

Amikor a gyermek érzékeli, hogy nincs rendben a szülők között valami, szorongani kezd. Ha félnek, megpróbálják az érzést evéssel vagy videójátékkal elcsendesíteni. Ha nem tudnak beszélni a szülőkkel, dührohamaikban dobálják a játékaikat, ők is veszekednek más gyerekekkel. Nem számít, hogy kiadják-e a dühüket, mert minden szülők közti probléma a gyermekben bűntudatot ébreszt, magukra vállalják a bűnbak szerepét, ők a hibásak: “Ha jobb lennék, ez nem történne meg”. Ezeket a gyermekeket magukra hagyják a szüleik, pedig a zűrzavar érzésének megértésében nagy szükség lenne a segítségre.

Olyan is van, mikor a szülők pártállásra kényszerítik a gyereket, foglaljon állást a vitájukban. Kinek az oldalán áll, kit szeret jobban, saját érzelmi hullámzásaikat a gyereken vezetik le. Legyen a szülő ordibáló, morcos, szexuálisan frusztrált, dühös, ezek mind mintaként szolgálnak a gyerek későbbi életéhez és újrateremtik saját kapcsolataikban.

Amikor a szülők egymással barátságosak, kiteljesedettek, boldogok, a gyerekeik stabil biztonságos környezetben nőhetnek fel. Egy szülő boldogsága lehetővé teszi, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat, bízzanak az életben.

Ezen információk nem tudomásul vétele azt a régi berögzült sémát ismételteti a világban, ami háborúkat gerjeszt.

Hatalmas feladat megszabadulni a minket terhelő több generációnyi ostoba szokásainktól. Megfigyelni, megérteni saját magunkat, véleményalkotás, ítélkezés nélkül több évnyi munka, akár élethosszig tartó feladat. Az őrületünk, ami kora gyermekkorunkból származik, az elménk lecsendesítése nélkül időzített bomba. Gyanakvóvá nem születik senki, gondatlan, infantilis szülői attitűd következménye. A távolságtartás, intimitás kerülés sem velünk születik, megtanítjuk önmagunkat rá, viszont egy idő után a magány érzésétől fázni kezdünk. Azok a gondolatok, hogy: “Kinek képzeled magad? Hogy jössz te ehhez?”, pusztítóan hatnak, és attól származnak, aki a legfontosabb volt nekünk.

Hajlamosak vagyunk az ismételt elutasítást megkeresni egy vagy több kapcsolatban. Azt a képet, amit kialakítottunk magunkról, nehezen engedjük el, mert komfortos, paradox módon még a biztató, pozitívabb megerősítés is nyugtalanságot szül eleinte. Olyan mintha azt a szeretetet amire vágyunk, valójában nem is akarnánk. Felismerhető a kora gyermekkori túlélési mechanizmus. A birtokolni valakit, anyagilag függővé tenni, nem a szeretet megnyilvánulása.

Párkapcsolati dinamikánk, akárhol is tartunk éppen, még a nyitottság megtartása is, folyamatos gyakorlást, aktív figyelmet igényel. A fejlődés a komforton kívül vár ránk.