„- Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezőművész.
– Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelő.
– Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezőművész.
– Nos, hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelő -, de hát miért nem kell csodálnunk?
– Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp – mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe ne menjen -, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. – Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik.” Franz Kafka: Az éhező művész
“Amikor anyámmal beszélgetek, úgy érzem éhes maradok, marja a gyomrom valami…
Meghallgat ő, de semmilyen jó érzés nem keletkezik bennem. Nagyon sokáig bűntudatom volt amiatt, hogy ezt érzem, mi bajom van nekem? Traktálom őt a hülyeségeimmel, idős, boldogtalan asszony ő. Fájt a fejem, depressziós lettem mindig, mikor eljöttem tőle.
Aztán rájöttem, ezzel ártok magamnak, jogom van azt érezni amit, dühös vagyok, hazafele a kocsiban üvöltöttem a fájdalomtól. Fáradtan, viszont megkönnyebbültem értem haza.”
“Sokadik terapeután vagyok túl. Megegyezett a véleményük abban, hogy a szüleimmel jó viszonyt kell ápolni, onnan ahonnan ők jöttek nem tudtak többet adni nekem. Hálás is voltam az engem segítőknek, azt gondoltam befejeztem a terápiámat. Aztán történt valami, fotóim ki lettek állítva, meghívtam a szüleimet, akik annyit mondtak, most már elértem amit akartam, átvehetném anyám helyét apám mellett az üzemben, hiszen nekik köszönhetem azt, hogy idáig jutottam, tartozom nekik.
Mintha gyomron vágtak volna, égett az egész arcom, teljesen lefagytam, semmi válasz nem jött belőlem.
Nem mentem hozzájuk hónapokig. Pedig beteg lettem, hasnyálmirigy-gyulladás.
Fogalmam sem volt mi történik a testemben.
Újabb terápia alatt összehoztuk, illetve hozzáfértem ahhoz az érzéseimhez, amelyet eltagadtam a tudatom előtt. Itt nem hagyta rám a terapeuta, hogy mentegetem őket, a bűntudatommal rengeteget vívódtunk…
Túlságosan fájt volna az igazság, amit kiskoromban is már éreztem, de a tiltások, a konvenciók miatt elnyomtam magamban. A szüleim elárultak, lenéztek engem mindig. Én ennek ellenére próbáltam a közelükbe kerülni, kivívni a szeretetüket, minden párkapcsolatomról kikértem a véleményüket, boldoggá tett, hogy törődnek velem, érdeklem őket.
Egy frászt. Sosem a gyerekük volt számukra fontos, hanem a cégük, az ő akaratuk, amit lenyomattak velem a torkomon, a gyomrom pedig nem bírta megemészteni.”
– Miért élnek emberek olyan kapcsolatban, amelyek a régi kínzásokra emlékeztetik őket?
– Azért, mert abban reménykednek, hogy egy szép napon minden megváltozik, ha ők a megfelelő hangot megtalálják, megértenek valamit, amit meg kell érteniük. Tehát megint fejet hajtanak szeretetért kuncsorognak.
Még akkor is, ha tudja valaki hogy csak kihasználták, mégis reménykedik, hogy egy szép napon képesek lesznek szeretni.
Ha sikerül feladnunk ezt a reményt, akkor letesszük magunkról az elvárásokat és feladjuk az önámítást, amely egész életünket végigkísérte. Nem kell azt hinnünk, hogy szerethetetlenek vagyunk, abbahagyjuk a tökéletesség mániát.
A legtöbb ember azt gondolja (terapeuták is), hogy megjavulnak a szülőkhöz fűződő kapcsolatok, ha a gyerek érettebb hozzáállást tanúsít, meg lesz a hőn vágyott tisztelet. Nem valószínű, inkább irigységet lehet tapasztalni, sőt hűséget, őhozzájuk lojális viselkedést várnak, gondoskodást. A figyelemhiányt pedig tűrje el a gyerek, a megjelenő tudatosság szorongást kelt a szülőben.
Tisztelet a kivételnek!