Sok pár küzd a kapcsolatban az egymástól való függéstől, hogy fel kell adjanak önmagukból valamit, le kell mondaniuk valamiről, és minél több a lemondás, annál kevesebb energiát fordítanak a kapcsolatra. Minél kevesebb energiát fordítunk a kapcsolatra annál biztosabb hogy elszakadunk egymástól.
Ahhoz, hogy biztonsággal kötődni tudjunk, föl kell figyelni a saját védekezésünkre, amely megakadályozza azt amit szeretnénk, amire vágyunk.
A régi blokkok automatikus vezérléssel működnek sok esetben. Mint minden más minket meghatározó tulajdonságunk, sok év alatt rögzült ez is.
Minél érzéketlenebb szülővel volt dolgunk annál jobban értelmezzük félre a világot már gyermekként. A szülő érzelmi éhsége miatt sokan kimerültnek érzik magukat, és e miatt kétszer is meggondolják közel engedjenek e valakit magukhoz.
Senki sem tökéletes, és gyermekként teljesen magunkba szívjuk azt, ahogyan bántak velünk, vagy a minket körülvevő felnőttek egymással. A világ értelmezésében olyan téves beidegződéseket alkalmazunk amik nem szolgálják az érdekeinket.
Egy jó önismereti diagnózis segít megérteni miért reagálunk partnerünk bizonyos dolgaira úgy ahogy, miért harcolunk az igazunkért, miért megy nehezen a bizalom létrejötte.
Mindenki szerelmet, szeretetet, megértést keres, viszont a sebezhetőségtől való félelmeink elválasztanak tőlük. Ezek azok az érzelmek amik a jelenben felidézhetik azokat a régi emlékeket amelyek alapján nem éreztük magunkat szeretve. Ez egy fajta identitás válság, hiszen ha valaki közeledne felénk, bekapcsolnak a negatív hiedelmek, amelyek viszont nagyon intenzívek hiszen egész életünk során ez alapján határoztuk meg magunkat.
Ha érezzük is a szerelem örömét, gyakran valami sejtelmes félelem kíséretében…
Ezt nem mindenki képes átlátni, ezért elkezdi kritizálni partnerét, elbizonytalanodik, rángatják az érzelmi szálak, addig “helyezkedik”, míg olyan távolra nem kerül ami kellemetlen de legalább ismerős.
A kapcsolat elején kiugrunk a komfortzónánkból, és ekkor nyitottak izgalmasak szabadok vagyunk. Úgy érezhetjük, hogy kiteljesedünk, növekszünk, aztán a kapcsolat előrehaladtával gyakran elveszítjük az autonómiánkat, kezdünk bezárulni, összezsugorítjuk a világunkat.
Beleesünk a rutinba, abbahagyjuk a független dolgainkat, azt amitől önmagunk vagyunk.
Nem kell, hogy ilyenné váljunk a kapcsolat hatására. Ha figyelmesek, fejlődő képesek maradunk, beszélgetünk az élményeinkről, valóban érdekeljen a másik nem csak a felszínen tartva a beszélgetés menetét… ezek mind megtörik a rutinban való megfeneklést. A kapcsolat tanít, leginkább olyat önmagunkról amire szükségünk van ahhoz, hogy tisztább tudattal éljük az életet.
Az eredménye a kölcsönös tisztelet, szeretet olyan formában, hogy a kapcsolatban az egyéniségünk is megmarad.