Fiatal nő. Problémája oka a szülei, akiktől szinte fulladozik, mert minden velük való beszélgetés olyan neki, mintha egy darabot tépnének ki belőle. Folyamatosan teljesít, tanul, dolgozik de soha nem kap elismerést ezért.
Úgy érezte ez a normális, fogalma se volt róla, hogy van olyan család, ahol a gyerek nem azért él, hogy a szülők kedvét, kegyét lesi… Létezik olyan ahol a gyerekkel törődnek, őrá vigyáznak, figyelik ahogy cseperedik, megadnak minden tőlük telhetőt.
Ővele ez sosem volt így. Apa tv előtt, belezsibbadva az adásba, átnéz mindenkin, zombiszerű ridegség, semmit nem tud róla, meg az öccséről. Fájdalmas látnia a testvérét is, persze ma már nem töri magát az apja figyelméért, de előtte van az a kép amikor még nagyon is…
Mindketten fiatalok még, nem kell annyira sokat menni az emlékezésben…, ahogy veszekednek, civódnak játékon, és az apa rájuk förmed: menjetek már a picsába előlem… Kinn óbégassatok, menjetek anyátokhoz.
Itt hallgatunk egy sort, látom ahogy megjelent előtte egy újabb mozi (jelenet kocka) mert az anyja állandóan dolgozott, nem ért rá velük játszani. Legtöbbet veszekedés volt a szülei között, reggel, este, hétvégén. Nem kirándultak soha. (Mint mondja az iskolában mikor a tanár kérdezte kinek hogy telt a hétvégéje, ő rettenetesen szégyellte azt, ahogy náluk…)
Ekkor már zokog, mélyről törnek elő a könnyei, küzdenek benne az érzelmek, mit szólok én ahhoz, hogy ő ennyire nem szerethető… Senki… Én sem fogom… Nyugtatom e miatt ne aggódjon, hasonlót éltem át magam is, pont ezért tudok együtt érezni az olyanokkal, mint mi vagyunk. Ez nagyon megijeszti: Mit jelent ez ”olyanokkal, mint mi”?
Azt, válaszolom, hogy úgy lettünk nevelve mintha semmi másról nem szólna az életünk mintsem bebizonyítani a szüleinknek ne érezzék magukat rosszul miattunk, azért, hogy élünk.
Döbbenet ez a mondat.
Ezt most csak úgy ideírom, neki nem kezdtem prédikációba, nem is volt idő rá, és ami lényegesebb, az az intelligenciája, amivel rájön erre magától is, vagyis ha valaki őszintén feltárja a lelkét, és keresi az élete értelmét, mert semmiben nem lel örömöt, akkor ez azt jelenti, valaki valamikor elhitette vele az élet merő szenvedés miatta, általa. Aki ezt már látja, legalább már nem bizonygatja az ellenkezőjét, nem akarja győzködni önmagát úgy, hogy hazudik a múlttal kapcsolatosan, egy olyan képet mutatva magáról amin nem látszik az árnyoldal. (Kompenzálás.)
Azt is megtapasztaltam, hogy minél öregebb valaki annál erősebben hárít, tagad, akárcsak a szülei (ha még élnek) a múlttal kapcsolatosan. A fiatalok szövetségest látnak bennem, megörülnek, hogy bár azonos generáció vagyok a szüleikkel, mégis teljesen másképp látom a világot. Lelkesítő ahogy hozzájuk szólok, valóban érdeklődve figyelek, mit tudunk kihozni az életből, hogyan kezdjenek leválni arról a képről, amit magukról és a szülőkről gondoltak. Lássák a világot úgy ahogy van. Feltételezések, megfelelni akarások nélkül, gyöngédnek merni lenni. Őszintén vállalva azt, amit az adott pillanatban éreznek, nem félve egy másik (számukra fontos) ember ítéletétől, esetleg fájdalmától.
Az nem normális, ha egy családban fontosabbak a szomszédok, a világ mit gondol rólunk, semmint a saját gyerekünk. Vajon hány család él úgy, hogy tudvalévő és evidencia ez a prioritás? Eleget éltem már ahhoz figyelmesen, hogy lássam az arányokat. Rengeteg a feladat, helyre rakni az értékrendet. Nálam mindig a gyerek az első. (Ami sokszor úgy néz ki, mintha az ellensége én lennék a kliensnek, pedig csak ő védi a szülőket mikor támadva, sértve érzik “magukat” a kérdéseim következtében.)
A szülő olyankor érdemli a tiszteletet, ha biztosította gyerekének a gyerekkorát, figyelembe véve a lelkét is természetesen. A belső utazás, hogy mikor jön el valaki életében szubjektív, akárcsak az, hogy mi az (esemény) indító (ébresztő) gomb ez irányba. Feltárni önmagunkat valakinek leírhatatlan élmény. De segítened kell, hogy segíthesselek benne.
A gyerekeink úgy jelentik a tükröt számunkra, hogy szembesítenek avval a belső fájdalmas élményeinkkel amin magunk is átmentünk (igazságtalanság), de ezt a legkevésbé akarja látni a „felnőtt”. (Az idézőjel azért van, mert pont ez a meglátás, belátás jelentheti azt, hogy felnőtté váltunk, felelősséget vállalva vakságunkért.)
