Nem várt, vagy nem “olyannak “ várt gyerekek esetei

Nem várt, vagy nem “olyannak “ várt gyerekek esetei

“Negyvenes éveimben járok. Sok éve foglalkoztat a spiritualitás. Barátaim, sőt az első feleségem is nyitott volt eziránt.
A mostani párom hallani sem akar vallásról, hitről, ő pszichológus, a tudományos világ áll hozzá közel.
Amit észrevettem magamon, hogy féltékeny vagyok rá. Nem amiatt, mert szép és a férfiak gyönyörködnek benne, hanem mert annyira gyorsan vág az esze, hogy mellette szinte sosem tudok “labdába rúgni”.

Ő mondta, kezdjek ezzel valamit, mert feszélyezem, sajnál, ettől a libidója csökken.
Mellette eltűnt belőlem is a hit, olyan érzésem van, mintha csúszna szét az önbizalmam, az anyagi teremtésem is akadozik, veszítek el munkákat.

Nem tudom mihez kezdjek, sok minden előjön a múltamból, az első feleségem megértőbb volt, de nem szeretnék vele beszélni rólunk.”

Ahhoz, hogy olyannak, aki elindult már az önismereti úton, segíteni lehessen, vissza próbálok menni vele oda, ami arra késztette, kezdje el önmagát vizsgálni, megfigyelni. Ehhez egy-két alkalom elegendő.

Általában el lehet mondani, hogy a szenvedés, a “nem találom a helyem” érzése jelenik meg mindenkinél egyöntetűen. És a lényeg, hogy ez egyedi alakot ölt, ezt vizsgáljuk egyéni kezelés alkalmával.

Akik belekezdenek a rendszeres meditáció gyakorlásába, gyorsabb változást érzékelnek.

A megfigyelem önmagam, miközben a világból érkező ingerek folyamatosan az érzékelés tisztaságának mértékében érnek, teljesen más emberré teszi az egyént.

A gyermekkori érzéketlenné tevés a túlélést jelentette (hiszen a környezethez alkalmazkodás ezt jelentette), felnőttként az önreflexió, a tudatossá válás az, ami a minőségibb élet záloga.

Remény és éhezés

Remény és éhezés

„- Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet – mondta az éhezőművész.
– Csodáljuk is – mondta készségesen a felügyelő.
– Pedig nem kellene csodálnotok – mondta az éhezőművész.
– Nos, hát akkor nem csodáljuk – mondta a felügyelő -, de hát miért nem kell csodálnunk?
– Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp – mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe ne menjen -, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. – Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik.” Franz Kafka: Az éhező művész

“Amikor anyámmal beszélgetek, úgy érzem éhes maradok, marja a gyomrom valami…
Meghallgat ő, de semmilyen jó érzés nem keletkezik bennem. Nagyon sokáig bűntudatom volt amiatt, hogy ezt érzem, mi bajom van nekem? Traktálom őt a hülyeségeimmel, idős, boldogtalan asszony ő. Fájt a fejem, depressziós lettem mindig, mikor eljöttem tőle.
Aztán rájöttem, ezzel ártok magamnak, jogom van azt érezni amit, dühös vagyok, hazafele a kocsiban üvöltöttem a fájdalomtól. Fáradtan, viszont megkönnyebbültem értem haza.”

“Sokadik terapeután vagyok túl. Megegyezett a véleményük abban, hogy a szüleimmel jó viszonyt kell ápolni, onnan ahonnan ők jöttek nem tudtak többet adni nekem. Hálás is voltam az engem segítőknek, azt gondoltam befejeztem a terápiámat. Aztán történt valami, fotóim ki lettek állítva, meghívtam a szüleimet, akik annyit mondtak, most már elértem amit akartam, átvehetném anyám helyét apám mellett az üzemben, hiszen nekik köszönhetem azt, hogy idáig jutottam, tartozom nekik.
Mintha gyomron vágtak volna, égett az egész arcom, teljesen lefagytam, semmi válasz nem jött belőlem.
Nem mentem hozzájuk hónapokig. Pedig beteg lettem, hasnyálmirigy-gyulladás.
Fogalmam sem volt mi történik a testemben.
Újabb terápia alatt összehoztuk, illetve hozzáfértem ahhoz az érzéseimhez, amelyet eltagadtam a tudatom előtt. Itt nem hagyta rám a terapeuta, hogy mentegetem őket, a bűntudatommal rengeteget vívódtunk…
Túlságosan fájt volna az igazság, amit kiskoromban is már éreztem, de a tiltások, a konvenciók miatt elnyomtam magamban. A szüleim elárultak, lenéztek engem mindig. Én ennek ellenére próbáltam a közelükbe kerülni, kivívni a szeretetüket, minden párkapcsolatomról kikértem a véleményüket, boldoggá tett, hogy törődnek velem, érdeklem őket.
Egy frászt. Sosem a gyerekük volt számukra fontos, hanem a cégük, az ő akaratuk, amit lenyomattak velem a torkomon, a gyomrom pedig nem bírta megemészteni.”

– Miért élnek emberek olyan kapcsolatban, amelyek a régi kínzásokra emlékeztetik őket?
– Azért, mert abban reménykednek, hogy egy szép napon minden megváltozik, ha ők a megfelelő hangot megtalálják, megértenek valamit, amit meg kell érteniük. Tehát megint fejet hajtanak szeretetért kuncsorognak.

Még akkor is, ha tudja valaki hogy csak kihasználták, mégis reménykedik, hogy egy szép napon képesek lesznek szeretni.

Ha sikerül feladnunk ezt a reményt, akkor letesszük magunkról az elvárásokat és feladjuk az önámítást, amely egész életünket végigkísérte. Nem kell azt hinnünk, hogy szerethetetlenek vagyunk, abbahagyjuk a tökéletesség mániát.

A legtöbb ember azt gondolja (terapeuták is), hogy megjavulnak a szülőkhöz fűződő kapcsolatok, ha a gyerek érettebb hozzáállást tanúsít, meg lesz a hőn vágyott tisztelet. Nem valószínű, inkább irigységet lehet tapasztalni, sőt hűséget, őhozzájuk lojális viselkedést várnak, gondoskodást. A figyelemhiányt pedig tűrje el a gyerek, a megjelenő tudatosság szorongást kelt a szülőben.

Tisztelet a kivételnek!

A jövő az önismereté, lemarad aki ellenáll…

A jövő az önismereté, lemarad aki ellenáll…

Eset:

Fiatal pár két kisgyerekkel él. A szexualitásuk, ahogy a nő fogalmaz, a “béka segge alatt”. Három éve nem volt szex közöttük. Elhidegültek egymástól időközben annyira, hogy a nő azt kívánja, bár lenne valakije a férjének, nem is beszélgetnek már. Be is következhet ez, nagy az esély rá. A férfi kikerült a hálószobából, a 2. gyermek vette át a helyét a franciaágyban. Sokáig tartott a szoptatás és így volt kényelmes az anyának.

A tudatalatti akna munka végzi a dolgát. Az intimitás kerülése a párok között nem tudatos döntéseik eredménye. Az anya kapcsolata a második gyermekével, mint meg is fogalmazza, szinte szerelmi. (Régi kifejezéseink egyike a szerelmetes fiam.) Ennek az az ára, hogy a pici szorong őmiattuk.

A férfi magányt él meg, a kisfiúra neheztel, de közben az az érzése is megvan, hogy nem veheti el az anyát a fiától.

Nincs már meg kettejük közt a szexuális vonzalom.

A férfivel külön is beszélgetve kiderül, hogy nyomasztó volt számára az apás szülés. Sosem merte ezt feleségével tisztázni. Sok mindent érzett közben míg felesége vajúdott, a látvány beégett, mint mondja…

Anyaként látja őt, így is szólítja. A nő is apának nevezi.

Ha nem tisztázódik a múltban történt események hatása, ha nem kezd önismereti munkába az egyén, sajnos biztos a sok évnyi szenvedés ami rájuk is várna. Az egyik ilyen hatás a parentifikáció: a férfit az apja is és az anyja is kihasználta, egymás ellenségei voltak ők, veszekedéseik rendszerint a gyerek füle hallatára történtek és neki kellett igazságot tenni köztük. A feleség szintén ilyen áldozat volt gyermekként. Felelősséget érzett (még most is) a szülei boldogulása miatt, akik a testvére nevelését is rábízták.

Mindketten teljesítményfüggővé, perfekcionistává váltak.

A saját gyermekeik iránt érzett felelősség és az önmagukról való lemondásuk nyomasztó hatását kompenzálják anyagi javakkal.

A munkánk óriási tényfeltárást igényel, amivel szembe kell nézniük, az a saját gyermekkorukban rögzült szokás mechanizmusaik.

A nagyszülőkre viszont szükségük van, ahogy egymásra is. A közöttük dúló elfojtott érzések a megélt élmények hatására falat emelt a lelkileg közel álló szereplők közé. Nem értik, hogy néha a másik annyira kedves, odaadó tud lenni és van amikor gyűlöletessé válik. Érzelmi-hangulati ingadozásokról számolnak be mindketten.

A szex hiánya, ami kioldó hatású is egyben, ha elmarad, működésbe hozza a testi elváltozásokat. A férfi prosztata problémái, a nő fejfájásai… ezek üzenetek, és megoldásra várnak. A szexuális terület ha nincs stimuláció alatt, a hormonális válaszok megérkeznek.

Próbáltam ezzel az esettel is érzékeltetni mennyire összetett az ember lelki aspektusa. A mentális elváltozások, a félrecsúszott szerepeink teljesen más vágányra terelik az ember életét. Félresiklott vágányra.

A könyvek, az információk szolgálnak minket, ajánlani szoktam bőséggel. Így is eltart a munkánk hónapokig, évekig. (Soha nem ér véget az önmegismerés, csak egy idő után élvezetet is nyújt.)

A közös jövőnk az egyéni személyiségfejlődésen áll/bukik.

Amikor összeszeded a bátorságod, hogy elmond a történeted, minden megváltozik. Mert abban a pillanatban az élet mese, a sötétség fénnyé válik, a fény pedig utat mutat neked.

Egy fiatalember terápiája

Egy fiatalember terápiája

Harmincas éveiben járó fiatalember, akinek az engedélyével osztom meg a történetet.

Három éve halt meg az édesapja, ekkor kezdett pszichoanalízisbe – terápiákra járni. A barátnője mondta neki, hogy így fel tudja dolgozni a gyászt, el tudja engedni az apját.

A pszichológus azt mondta, a nárcizmusa akadályozza őt abban, hogy mélyebb kapcsolatba kerüljön az akkor már vele két éve együtt élő barátnőjével. Hosszabb távú elköteleződés, családtervezés, ezek is szóba kerültek a három év alatt.

Hozzám fél éve kezdett járni rendszeresen, mert a barátnőjével nem alakultak jól a dolgok és azt érezte, támadó a légkör mikor erről a terapeutájával beszélgetett. Mesélt két gyermekkori barátról, akik időközben megnősültek, egyikőjüknek gyermeke is született. Azt mondta, megfordult a kocka, most már (hívjuk csak) Kati az, aki kiszeretett őbelőle és nem akar családot alapítani vele. Úgy érzi az anyagi dolgai is összeálltak annyira, apja után örökölt egy házat, ott nevelhetnének a két kutya mellett most már gyerekeket is.

Anyjáról nagyon nehezen mondott bármit is, mikor kérdezgettem milyen a kapcsolatuk. Van egy öccse, akiről szintén keveset beszélt. Kati családi háttere borzalmas (ezt ő állapította meg ilyen formában), hiszen ezért kezdett 18 évesen a lány terápiába járni. Félt a férfiaktól, ugyanakkor önmagát is utálta, fizikailag is bántotta magát. Amikor mesélte kapcsolatuk elején a kliensemnek milyen traumákon ment át gyermekként, szinte fölfoghatatlannak tűnt elhinnie róluk (a lány szüleiről) mi mindent tettek vele. Kedvesek, viccesek voltak, barátságosak, bevallotta a kliens a barátnőnek, hogy számára hihetetlen az amiket mond.

Így utólag megállapította, megérti Katit, akinek csalódást okozott. Meg is változott a kapcsolatuk, szakítottak is sajnos. Az együtt végzett munkánk alatt rájött mennyire érzéketlenül viselkedett, mire gondolt a pszichológus mikor a nárcizmust emlegette.

De ehhez hat hónap hétről hétre (volt, mikor kétszer is jött egy hét alatt) való járás, önmagán végzett munka kellett. Ráadásul a vállalkozása is negatív spirált vett, nem jöttek a megrendelések, fogytán volt a pénze, anyjához nem fordult segítségért. A munkánk során kiderült számára mennyire rosszul látta saját gyerekkorát, mennyi érzelmi manipulációt, rosszhiszeműséget kellett elviselnie tőle.

A barátaival is megromlott a viszony, nélküle mentek nyaralni, azt mondták, annyira depressziós, hogy nem szeretnék ha velük menne.
Ezt mesélve kezdett el zokogni, annyira rázta a sírás hogy csak hosszas percek után tudott megnyugodni. De akkor nagyon. Ezt megelőzően nem is emlékszik ilyenre… apja temetésén sem sírt.

Hazament, este felhívott, elmesélte hogy Kati találkozót kért tőle. Egy hét múlva, azt mondta, újra összeköltöznek, annyira meghitt estéket töltenek együtt, hogy ezt ő sosem gondolta volna hogy ilyen létezik.

Itt fejeztük be a találkozóinkat azzal, hogy ha a későbbiekben szüksége lesz rám, megkeres.

(A kép illusztráció.)

Amikor összeszeded a bátorságod, hogy elmond a történeted, minden megváltozik. Mert abban a pillanatban az élet mese, a sötétség fénnyé válik, a fény pedig utat mutat neked.

Szerelmi civódások… (Esettan)

Szerelmi civódások… (Esettan)

A látszat az, hogy mondjuk két huszonharminconnegyvenen túl lévő ember, vagyis felnőttek kötnek kapcsolatot. A valóság ennél sokkal árnyaltabb.

Jelen példa egy huszonéves lány, és egy nála húsz évvel idősebb férfi. Ideálisnak tűnhet sok szempontból, de most inkább a zavaró tényezőkre hívnám fel a figyelmet, ami a vitáik melegágya.

A fiatal nő olyan családból származik ahol eltaszították őt, amikor vigasztalásért fordult anyjához (apja fel sem merült sosem!) azt a választ kapta rendszerint: „Nem érek rá, ne lábatlankodj itt, ne lógj a nyakamon, hagyj már békén”. Az ilyen gondviselők csak a saját szükségleteikkel képesek törődni, ezért a gyermek úgy nő föl, hogy érzelmileg elhagyatottnak érzi magát, tehát csillapíthatatlan éhséget érez mások közelségére a későbbiekben.

Mindent együtt szeret csinálni a párjával, a kapcsolat megszakításának már a gondolata is rémülettel tölti el. Szomjazza a testi gyengédséget, bátorítást és a verbális kontaktot.

A férfi családjában az volt az anya szokása, hogy őt mikor kicsi volt szinte állandóan követte az anyai „gondoskodás”. Azért van idézőjelben, mert erre nem a kicsinek volt ilyen formában és mértékben szüksége, hanem az anyjának volt késztetése rá (saját gyermekkori félelme okán), hogy a gyermek önállótlan legyen.

A fiú megtanulta, hisz kötelességtudóan viselkedett, hogy menekülnie kell a kapcsolatok elől, mert azokban őt szinte felfalják.

Mindenkitől távolságot tart (a pénze, a hatalma hozzá is segíti ehhez), hangoztatja is ebben a kapcsolatban már az első pillanattól kezdve: „Térre van szükségem, szabadságra, nem akarok beszámolni minden egyes lépésemről.”. Persze e ridegség mögött, bár ötven éves, egy két-három éves kisgyermek lakozik, akinek nem engedték, hogy kielégüljön a függetlenség iránti természetes igénye.

A féltékenység mind a kettőjükben jelen van.

A férfi azért is választott egy fiatal, anyagilag támaszra szoruló nőt, hogy befolyása alatt tarthassa. A nő mivel a családjától nem remél támogatást, szükségesnek érzi a köteléket a férfival.

Amíg nem hajlandó valaki megvizsgálni milyen családi minták alapján választ párt, milyen öntudatlan szálak mozgatják a háttérben, addig időzített bombaként a gyermekkori traumák, a különböző fejlődési szakaszokban sikeresen vagy katasztrofálisan teljesítő szülők hatásai érvényesülnek, vagyis a múlt él a jelen helyett a krízisek alatt.

Nehezítő tényező a társadalmi nyomás, illetve szokás ami azt jelenti, „nem teregetjük ki a szennyest”, ha mégis elkezdenek egymással beszélgetni a felek, akkor sajnos az a jelenség lép érvényre, hogy mivel soha senki nem tanította meg nekik az egészséges kommunikációt, maradnak az indulatok, a figyelmetlenségek.

Mivel a barátok is (hasonló a hasonlót vonzza) úgy illeszkednek össze ahogyan azt a korai kötődési minták megengedik, ezért ritkán születnek hasznos és jó tanácsok. A barátnők javaslataival tele a padlás, ezt is a klienstől tudom, a párja barátai úgy szintén az intimitásról felszínesen és rettentő cinizmussal (ők is félnek, hisz sosem tapasztalhatták meg) beszélnek.

Akár olyan szülők, nevelők szárnyai alatt cseperedtünk fel, akik a legtöbb igényeinket kielégítették akár nem, az biztos ezek az igények elkísérnek minket minden kapcsolatunkba, és a fájdalmat a legbensőségesebb pillanatainkban érezni fogjuk.

Épp ezért fél az emberek többsége az intimitástól, a felnövés pedig nagyon sokáig várat magára. Ennek a levét viszont issza mindenki, a feszültség a szorongás, a magány elviselhetetlen mértékű, a mostani krízis, (vírus) csak sürgeti a tisztán látást.

„Olyanokkal, mint mi.” (Esettan)

„Olyanokkal, mint mi.” (Esettan)

Fiatal nő. Problémája oka a szülei, akiktől szinte fulladozik, mert minden velük való beszélgetés olyan neki, mintha egy darabot tépnének ki belőle. Folyamatosan teljesít, tanul, dolgozik de soha nem kap elismerést ezért.

Úgy érezte ez a normális, fogalma se volt róla, hogy van olyan család, ahol a gyerek nem azért él, hogy a szülők kedvét, kegyét lesi… Létezik olyan ahol a gyerekkel törődnek, őrá vigyáznak, figyelik ahogy cseperedik, megadnak minden tőlük telhetőt.

Ővele ez sosem volt így. Apa tv előtt, belezsibbadva az adásba, átnéz mindenkin, zombiszerű ridegség, semmit nem tud róla, meg az öccséről. Fájdalmas látnia a testvérét is, persze ma már nem töri magát az apja figyelméért, de előtte van az a kép amikor még nagyon is…
Mindketten fiatalok még, nem kell annyira sokat menni az emlékezésben…, ahogy veszekednek, civódnak játékon, és az apa rájuk förmed: menjetek már a picsába előlem… Kinn óbégassatok, menjetek anyátokhoz.

Itt hallgatunk egy sort, látom ahogy megjelent előtte egy újabb mozi (jelenet kocka) mert az anyja állandóan dolgozott, nem ért rá velük játszani. Legtöbbet veszekedés volt a szülei között, reggel, este, hétvégén. Nem kirándultak soha. (Mint mondja az iskolában mikor a tanár kérdezte kinek hogy telt a hétvégéje, ő rettenetesen szégyellte azt, ahogy náluk…)

Ekkor már zokog, mélyről törnek elő a könnyei, küzdenek benne az érzelmek, mit szólok én ahhoz, hogy ő ennyire nem szerethető… Senki… Én sem fogom… Nyugtatom e miatt ne aggódjon, hasonlót éltem át magam is, pont ezért tudok együtt érezni az olyanokkal, mint mi vagyunk. Ez nagyon megijeszti: Mit jelent ez ”olyanokkal, mint mi”?
Azt, válaszolom, hogy úgy lettünk nevelve mintha semmi másról nem szólna az életünk mintsem bebizonyítani a szüleinknek ne érezzék magukat rosszul miattunk, azért, hogy élünk.

Döbbenet ez a mondat.

Ezt most csak úgy ideírom, neki nem kezdtem prédikációba, nem is volt idő rá, és ami lényegesebb, az az intelligenciája, amivel rájön erre magától is, vagyis ha valaki őszintén feltárja a lelkét, és keresi az élete értelmét, mert semmiben nem lel örömöt, akkor ez azt jelenti, valaki valamikor elhitette vele az élet merő szenvedés miatta, általa. Aki ezt már látja, legalább már nem bizonygatja az ellenkezőjét, nem akarja győzködni önmagát úgy, hogy hazudik a múlttal kapcsolatosan, egy olyan képet mutatva magáról amin nem látszik az árnyoldal. (Kompenzálás.)

Azt is megtapasztaltam, hogy minél öregebb valaki annál erősebben hárít, tagad, akárcsak a szülei (ha még élnek) a múlttal kapcsolatosan. A fiatalok szövetségest látnak bennem, megörülnek, hogy bár azonos generáció vagyok a szüleikkel, mégis teljesen másképp látom a világot. Lelkesítő ahogy hozzájuk szólok, valóban érdeklődve figyelek, mit tudunk kihozni az életből, hogyan kezdjenek leválni arról a képről, amit magukról és a szülőkről gondoltak. Lássák a világot úgy ahogy van. Feltételezések, megfelelni akarások nélkül, gyöngédnek merni lenni. Őszintén vállalva azt, amit az adott pillanatban éreznek, nem félve egy másik (számukra fontos) ember ítéletétől, esetleg fájdalmától.

Az nem normális, ha egy családban fontosabbak a szomszédok, a világ mit gondol rólunk, semmint a saját gyerekünk. Vajon hány család él úgy, hogy tudvalévő és evidencia ez a prioritás? Eleget éltem már ahhoz figyelmesen, hogy lássam az arányokat. Rengeteg a feladat, helyre rakni az értékrendet. Nálam mindig a gyerek az első. (Ami sokszor úgy néz ki, mintha az ellensége én lennék a kliensnek, pedig csak ő védi a szülőket mikor támadva, sértve érzik “magukat” a kérdéseim következtében.)

A szülő olyankor érdemli a tiszteletet, ha biztosította gyerekének a gyerekkorát, figyelembe véve a lelkét is természetesen. A belső utazás, hogy mikor jön el valaki életében szubjektív, akárcsak az, hogy mi az (esemény) indító (ébresztő) gomb ez irányba. Feltárni önmagunkat valakinek leírhatatlan élmény. De segítened kell, hogy segíthesselek benne.

A gyerekeink úgy jelentik a tükröt számunkra, hogy szembesítenek avval a belső fájdalmas élményeinkkel amin magunk is átmentünk (igazságtalanság), de ezt a legkevésbé akarja látni a „felnőtt”. (Az idézőjel azért van, mert pont ez a meglátás, belátás jelentheti azt, hogy felnőtté váltunk, felelősséget vállalva vakságunkért.)

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás