A látszat az, hogy mondjuk két huszonharminconnegyvenen túl lévő ember, vagyis felnőttek kötnek kapcsolatot. A valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Jelen példa egy huszonéves lány, és egy nála húsz évvel idősebb férfi. Ideálisnak tűnhet sok szempontból, de most inkább a zavaró tényezőkre hívnám fel a figyelmet, ami a vitáik melegágya.
A fiatal nő olyan családból származik ahol eltaszították őt, amikor vigasztalásért fordult anyjához (apja fel sem merült sosem!) azt a választ kapta rendszerint: „Nem érek rá, ne lábatlankodj itt, ne lógj a nyakamon, hagyj már békén”. Az ilyen gondviselők csak a saját szükségleteikkel képesek törődni, ezért a gyermek úgy nő föl, hogy érzelmileg elhagyatottnak érzi magát, tehát csillapíthatatlan éhséget érez mások közelségére a későbbiekben.
Mindent együtt szeret csinálni a párjával, a kapcsolat megszakításának már a gondolata is rémülettel tölti el. Szomjazza a testi gyengédséget, bátorítást és a verbális kontaktot.
A férfi családjában az volt az anya szokása, hogy őt mikor kicsi volt szinte állandóan követte az anyai „gondoskodás”. Azért van idézőjelben, mert erre nem a kicsinek volt ilyen formában és mértékben szüksége, hanem az anyjának volt késztetése rá (saját gyermekkori félelme okán), hogy a gyermek önállótlan legyen.
A fiú megtanulta, hisz kötelességtudóan viselkedett, hogy menekülnie kell a kapcsolatok elől, mert azokban őt szinte felfalják.
Mindenkitől távolságot tart (a pénze, a hatalma hozzá is segíti ehhez), hangoztatja is ebben a kapcsolatban már az első pillanattól kezdve: „Térre van szükségem, szabadságra, nem akarok beszámolni minden egyes lépésemről.”. Persze e ridegség mögött, bár ötven éves, egy két-három éves kisgyermek lakozik, akinek nem engedték, hogy kielégüljön a függetlenség iránti természetes igénye.
A féltékenység mind a kettőjükben jelen van.
A férfi azért is választott egy fiatal, anyagilag támaszra szoruló nőt, hogy befolyása alatt tarthassa. A nő mivel a családjától nem remél támogatást, szükségesnek érzi a köteléket a férfival.
Amíg nem hajlandó valaki megvizsgálni milyen családi minták alapján választ párt, milyen öntudatlan szálak mozgatják a háttérben, addig időzített bombaként a gyermekkori traumák, a különböző fejlődési szakaszokban sikeresen vagy katasztrofálisan teljesítő szülők hatásai érvényesülnek, vagyis a múlt él a jelen helyett a krízisek alatt.
Nehezítő tényező a társadalmi nyomás, illetve szokás ami azt jelenti, „nem teregetjük ki a szennyest”, ha mégis elkezdenek egymással beszélgetni a felek, akkor sajnos az a jelenség lép érvényre, hogy mivel soha senki nem tanította meg nekik az egészséges kommunikációt, maradnak az indulatok, a figyelmetlenségek.
Mivel a barátok is (hasonló a hasonlót vonzza) úgy illeszkednek össze ahogyan azt a korai kötődési minták megengedik, ezért ritkán születnek hasznos és jó tanácsok. A barátnők javaslataival tele a padlás, ezt is a klienstől tudom, a párja barátai úgy szintén az intimitásról felszínesen és rettentő cinizmussal (ők is félnek, hisz sosem tapasztalhatták meg) beszélnek.
Akár olyan szülők, nevelők szárnyai alatt cseperedtünk fel, akik a legtöbb igényeinket kielégítették akár nem, az biztos ezek az igények elkísérnek minket minden kapcsolatunkba, és a fájdalmat a legbensőségesebb pillanatainkban érezni fogjuk.
Épp ezért fél az emberek többsége az intimitástól, a felnövés pedig nagyon sokáig várat magára. Ennek a levét viszont issza mindenki, a feszültség a szorongás, a magány elviselhetetlen mértékű, a mostani krízis, (vírus) csak sürgeti a tisztán látást.
Fiatal nő. Problémája oka a szülei, akiktől szinte fulladozik, mert minden velük való beszélgetés olyan neki, mintha egy darabot tépnének ki belőle. Folyamatosan teljesít, tanul, dolgozik de soha nem kap elismerést ezért.
Úgy érezte ez a normális, fogalma se volt róla, hogy van olyan család, ahol a gyerek nem azért él, hogy a szülők kedvét, kegyét lesi… Létezik olyan ahol a gyerekkel törődnek, őrá vigyáznak, figyelik ahogy cseperedik, megadnak minden tőlük telhetőt.
Ővele ez sosem volt így. Apa tv előtt, belezsibbadva az adásba, átnéz mindenkin, zombiszerű ridegség, semmit nem tud róla, meg az öccséről. Fájdalmas látnia a testvérét is, persze ma már nem töri magát az apja figyelméért, de előtte van az a kép amikor még nagyon is… Mindketten fiatalok még, nem kell annyira sokat menni az emlékezésben…, ahogy veszekednek, civódnak játékon, és az apa rájuk förmed: menjetek már a picsába előlem… Kinn óbégassatok, menjetek anyátokhoz.
Itt hallgatunk egy sort, látom ahogy megjelent előtte egy újabb mozi (jelenet kocka) mert az anyja állandóan dolgozott, nem ért rá velük játszani. Legtöbbet veszekedés volt a szülei között, reggel, este, hétvégén. Nem kirándultak soha. (Mint mondja az iskolában mikor a tanár kérdezte kinek hogy telt a hétvégéje, ő rettenetesen szégyellte azt, ahogy náluk…)
Ekkor már zokog, mélyről törnek elő a könnyei, küzdenek benne az érzelmek, mit szólok én ahhoz, hogy ő ennyire nem szerethető… Senki… Én sem fogom… Nyugtatom e miatt ne aggódjon, hasonlót éltem át magam is, pont ezért tudok együtt érezni az olyanokkal, mint mi vagyunk. Ez nagyon megijeszti: Mit jelent ez ”olyanokkal, mint mi”? Azt, válaszolom, hogy úgy lettünk nevelve mintha semmi másról nem szólna az életünk mintsem bebizonyítani a szüleinknek ne érezzék magukat rosszul miattunk, azért, hogy élünk.
Döbbenet ez a mondat.
Ezt most csak úgy ideírom, neki nem kezdtem prédikációba, nem is volt idő rá, és ami lényegesebb, az az intelligenciája, amivel rájön erre magától is, vagyis ha valaki őszintén feltárja a lelkét, és keresi az élete értelmét, mert semmiben nem lel örömöt, akkor ez azt jelenti, valaki valamikor elhitette vele az élet merő szenvedés miatta, általa. Aki ezt már látja, legalább már nem bizonygatja az ellenkezőjét, nem akarja győzködni önmagát úgy, hogy hazudik a múlttal kapcsolatosan, egy olyan képet mutatva magáról amin nem látszik az árnyoldal. (Kompenzálás.)
Azt is megtapasztaltam, hogy minél öregebb valaki annál erősebben hárít, tagad, akárcsak a szülei (ha még élnek) a múlttal kapcsolatosan. A fiatalok szövetségest látnak bennem, megörülnek, hogy bár azonos generáció vagyok a szüleikkel, mégis teljesen másképp látom a világot. Lelkesítő ahogy hozzájuk szólok, valóban érdeklődve figyelek, mit tudunk kihozni az életből, hogyan kezdjenek leválni arról a képről, amit magukról és a szülőkről gondoltak. Lássák a világot úgy ahogy van. Feltételezések, megfelelni akarások nélkül, gyöngédnek merni lenni. Őszintén vállalva azt, amit az adott pillanatban éreznek, nem félve egy másik (számukra fontos) ember ítéletétől, esetleg fájdalmától.
Az nem normális, ha egy családban fontosabbak a szomszédok, a világ mit gondol rólunk, semmint a saját gyerekünk. Vajon hány család él úgy, hogy tudvalévő és evidencia ez a prioritás? Eleget éltem már ahhoz figyelmesen, hogy lássam az arányokat. Rengeteg a feladat, helyre rakni az értékrendet. Nálam mindig a gyerek az első. (Ami sokszor úgy néz ki, mintha az ellensége én lennék a kliensnek, pedig csak ő védi a szülőket mikor támadva, sértve érzik “magukat” a kérdéseim következtében.)
A szülő olyankor érdemli a tiszteletet, ha biztosította gyerekének a gyerekkorát, figyelembe véve a lelkét is természetesen. A belső utazás, hogy mikor jön el valaki életében szubjektív, akárcsak az, hogy mi az (esemény) indító (ébresztő) gomb ez irányba. Feltárni önmagunkat valakinek leírhatatlan élmény. De segítened kell, hogy segíthesselek benne.
A gyerekeink úgy jelentik a tükröt számunkra, hogy szembesítenek avval a belső fájdalmas élményeinkkel amin magunk is átmentünk (igazságtalanság), de ezt a legkevésbé akarja látni a „felnőtt”. (Az idézőjel azért van, mert pont ez a meglátás, belátás jelentheti azt, hogy felnőtté váltunk, felelősséget vállalva vakságunkért.)
Tudtad, hogy kb. 23 milliárd agysejtünk van, 100 milliárdnyi információs egységgel? Tudtad, hogy az agy nem érzékeli az időt? Agyunk számára egyszerre van múlt, jelen és jövő?
Tudtad, hogy az agy képeket tárol, melyekhez érzelmek kötődnek? Tudtad, hogy az agy nem képes különbséget tenni aközött, ami megtörtént és aközött, ami a képzelet szüleménye? Tudtad, hogy a megtörtént eseményeket nem, de a hozzá kapcsolódó érzelmeket meg tudjuk változtatni?
A kineziológia módszere erre való.
Hogyan kezdődött?
A kineziológia atyja dr. George Goodheart, aki az 1960-as években csontkovácsként gyógyított, megfigyelte, hogy a gyógyult páciensek a kezelések után nem sokkal visszatértek hozzá ugyanazzal a problémával.
Elkezdte keresni azt a módszert, amellyel meg tudja keresni az okot a panasz végleges megszüntetésére. A módszer lényege, hogy feltárja azt az életeseményt, ahonnan a probléma ered. Ehhez az izomtesztelést választotta, amely biztos és egyértelmű válaszokat adott a gyógyító számára.
Ezt a koncepciót használta fel dr. John Tie, aki az 1970-es években összeállította a Touch for Health (Gyógyító érintés) rendszerét. Azóta a kineziológiának számos különböző, speciális ága fejlődött ki.
Magyarországon az egyik elterjedt irányzat az úgynevezett One Brain, ami egy gyengéd eszközökkel dolgozó, hatékony módszer, amely az ember lelkét közelíti meg, az egész embert vizsgálva.
Tudományos háttér
A kineziológia olyan holisztikus terápiás módszer, amely alternatív pedagógiai és pszichológiai elemeket is tartalmaz, alkalmas a készség-, képesség-, és személyiség fejlesztésére, figyelembe véve a test-lélek-szellem egységét. Az érzelmi stressz oldása során jótékony hatása befolyásolja a testet, a tudatosságot és a tudatalattit is.
Olyan speciális egészségmegőrző módszer, mely magában foglalja a manuális terápia, a kínai gyógyászat és a pszichoterápia eszközeit, ismereteit, s ezeket felhasználva alkalmas arra, hogy az izmokban elraktározott érzelmi disszonancia felderítésével és a diszharmónia helyreállításával egyensúlyt hozzon létre.
One Brain Kineziológia
A kineziológia a mozgás tudománya. A görög kinezis = „mozgás” és a logos = „tan” szavak szóösszetétele. A One Brain magyarra fordítva Egy Agy.
Agyunk a fogantatástól kezdve információkat gyűjt és tárol. Stresszhelyzetben agyunk a folyamatosan gyűjtött és raktározott információkból leválogatja a pillanatnyi helyzetnek megfelelőt és automatikusan reagál a régi, bevált módszer szerint.
A test 100 %-os energiáját nem tudjuk felhasználni, mert minden nap ki vagyunk téve valamilyen stressznek, s az energiánk nagy részét arra használjuk, hogy kezeljük ezeket.
A jelen reakciói következmények, az okok legtöbbször rejtve maradnak tudatunk mélyén. A tudatos részről leválva a tudatalattiból merítünk, ahol az elraktározott, korábbi, akár 3, 4, 5 éves korban megélt érzelmek dominálnak. Így történhet meg, hogy a jelen helyzetre egy óvodás reagál.
A mozgás nagyban hozzájárul ahhoz, ahogyan érezzük magunkat. Ez határozza meg közérzetünket, befolyásolja érzelmeinket, betegségre való hajlamainkat. A test eredendően rendelkezik egy önmagát regeneráló képességgel. Ha ez valamilyen oknál fogva akadályozott, (az energiánk a napi stressz kezelésére “megy el”) a kineziológia eszközeivel segítjük az öngyógyító folyamatot.
Kaptam egy aprócska kritikát, miszerint elfogult vagyok a női nemmel kapcsolatosan. Nem, nem vagyok. Szeretem az Embert.
A nőkről-nőkkel kapcsolatosan megállapított tény, hogy a férfi „fejű” világ a női létről szinte semmit sem tud, sokáig le is nézte a férfi is meg a nő is. Írtam már arról, hogy a tudósok, kutatók, orvosok, csak a férfi agyát vizsgálták a múltban. Fel sem merült, hogy a nő szervezete mennyire más hatásoknak van kitéve mint a férfié (hormonálisan).
De amiről nem tudunk az nem jelenti azt, hogy nincs. Mint az elfojtott érzéseink, így vagy úgy de utat törnek, és a felszínre bukkannak. Persze öntudatlanul ordít valaki egy másik autóssal, a gyerekével, férjével, feleségével amit később megbánhat, és nem is érti mi rángatta ennyire. Ilyenkor is terápia folyik, csak mivel öntudatlan a folyamat, szétszedi a családokat, ellenségeket gyárt előbb utóbb mindenütt… (Elfojtott indulatok mennyiségének függvényében.)
A régi korok átlag életkora 28-36 év közé esett. Aki megérte a hatvanat, nyolcvanat csodaszámba ment, és valóban „valaminek” a mesterének számíthatott… 😉 Ma már nem gond megöregedni, ezért a menopauzával is számolni kell.
Az elmúlt jó pár évezred férfi uralma miatt a nőkben felgyülemlett harag, a több ezer éves szenvedés okán amint hatalma lehetett a nőnek is (tanulás, pénz) visszazúdult a társadalomra. Nem csak a gyerekekre, hanem a társakra is. De ahogy a férfi sem mindig tudta mit tesz a mellette élő nővel, és a gyerekével mikor semmibe véve az érzéseiket bántotta őket, a nő pont így öntudatlanul alázza, manipulálja, zsarolja a férfit, és a saját gyerekeit is.
Az ókori Rómában a testtel kapcsolatban nem volt akkora ellenállás. Koedukált volt a WC is. Manapság szégyenteljes ami a testtel történik. Ez az őrület. A szokás rabbá képes tenni.
Ha nem beszélünk a minket nyomasztó dolgokról beteggé tesszük magunkat. Ha beszélget valaki csakúgy egy társaságban önmagáról hülyének nézhetik. (Persze ha szappanopera fut, vagy egy híresség élete a téma akin képesek összeveszni vadidegen emberek, miszerint pedofil volt-e vagy se, hallgassuk vagy ne a zenéjét ami amúgy míg ki nem derült bármi is, élményt adott, az más.)
Ezért lettem terapeuta, mert rájöttem a jó hallgatókból kevés van, és én szeretek hallgatni is, nem csak beszélni-írni. Az éberré válás segít a bajokon, ami ha megvan, képes felülírni az egyénben futó programokat. Ez a változókorba lépés idejére is, és a megélésére is vonatkozik.
Az egyén felnő a tudatához. Ez a tudat élvezi teste minden rezdülését, változását, fájdalmát, mert élmény számba megy. Tapasztalás minden földi lét, és annak az összes pillanata. Nincsenek átlagos pillanatok. 🙂
De ehhez a tudatállapothoz munka kell. Semmi sincs ingyen.
A Facebook csoportunk egy tagja megihletett. Köszönöm neki, élvezet úgy élni, hogy vannak akik mernek gondolatot megosztani velem.
Azt írta, hogy az elődök, vagyis mi, meg a még régebbiek szétcsesztük a világot. Igen a környezetszennyezés, a túlnépesedés, az egészségre ártalmas génkezelt növények, állatok…
De nem ezek miatt elcseszett az ember. Ha meditáltok és elmélyedtek magatokban, ti is ráleltek arra az igazságra, mekkora hatalom a tudat ereje. Nem amit én vagy más mond nektek, hanem ami belülről jön.
Meglehet, hogy megegyezik avval ami belőlem jön, de azt elég régóta tudjuk, hogy ugyanaz a kéz vagyunk csak az ujjak mások…
Ha megfigyelitek a saját vagy a más gyerekét, aki olyan család sarja ahol a szeretetből, törődésből többet kapott mint ti, észrevehető, mennyire felszabadultabb, lazább, könnyedebb.
Én a saját gyerekeimen figyeltem meg. Konstatáltam, jó anya voltam. De ez nem jelenti azt, hogy a tágabb környezet, pl. az ovi, az iskola, a bevásárló központ, és hasonló intézményekben lévő mások ugyanúgy örülnek az én felszabadult gyerekeimnek. Hiszen a többség nem meditált már 18 évesen, és nem érzett rá arra, hogyan kell jól szeretni. (Ezt egyébként olyan is sejtheti akit nem szerettek a szülei, és emlékszik hogyan nem szabad csinálni, viszont őt idegesíteni, zavarni fog egy laza megnyilvánulás, egy könnyed pénzköltés annak arányában mennyire nem volt értékes családtag.)
Az jön ebből az írásból, hogy segítsek nektek, már akik figyeltek, mennyi mindent lehet tanulni a megfigyelések által. Eleinte a nagy programok mutatják magukat (ezt szoktam személyesen megbeszélni egyénenként), aztán az egyre finomabb észlelések, amik energetikailag is tisztítják a rendszert. Én nem csak a pénzetekért dolgozom, hanem ahogy a csoporttagunk megjegyezte, a világ más színeiért.
Azért vagyok hálás azoknak akik jönnek hozzám, mert elkezdik valóban megfigyelni önmagukat, és nem ott engedik szabadjára az indulataikat (pl. családban, munkahelyen) ott ahol evvel nem tudnak mit kezdeni csak rárezonálni, és a két feszültség összeadódik. Ez legyen egy őszinte szó (a másik pont nem akarja hallani), vagy egy ártalmatlannak tűnő megjegyzés.
Párkapcsolatban az ilyenekből szex szokott lenni. De aztán már nem működik egy idő után, mert a rutin megöli a szenvedélyt, ráadásul a gyerek azt látja, hogy anyáék ordítanak, megjegyzéseket tesznek egymásra és lesz belőle egy tesó…
Ha egy pár eljut arra a szintre, hogy úgy beszélgetnek, kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem a bántást feltételezik hanem a programozott beidegződéseket, ki képesek jutni a csapdából. (Hangsúlyozom, mind a kettejük szándéka szükséges ehhez.) Mert ez csak akkor élvezhető, ha van kivel megosztani.
Az ember több millió éve társas lény. Ez a program olyan ősi, hogy ha valaki remeteként buddhának látszik, az csak annak látszik. 😉
(Legfeljebb tényleg az, de szeretni fog ha megkérdőjelezed, mert tudni fogja, hogy egy tudatos lény vagy, aki azzá vált, hisz nem bálványként imádod, és fogadod el „zsigerből”, mint annak idején esetleg apukát, anyukát, és máris nincs egyedül hiszen kapcsolódhat hozzád! 😉 )
Mindenki érzett már olyat, hogy belső (pszichés) állapota megváltozott elég hirtelen, és intenzíven mikor egy másik személy tekintetével összevillant a sajátja. Vagy kellemes, vagy elég kellemetlen tud lenni. Az, hogy egy személy hogyan néz egy másikra meg tudja változtatni a másik agyának elektromos mintázatait, ami fizikai elváltozást indíthat be a testében.
Ha egy csecsemővel, kisgyerekkel történik mindez, rá közvetlen hatást fejt ki, hisz nincs kifejlődött személyisége ami megvédhetné. Az anya hangulata hatással van a csecsemő agyának áramköreire. A szülés körüli stressz, a hormonális változások is képesek depressziót kiváltani az anyában.
Mi jellemzi a depressziós anyát?
Kerüli a szem-test kontaktust a gyermekkel, ezért őbenne a jobb és bal agyféltekék aktivitásának ereje jóval kisebb mint az egészséges anya csecsemőjének agyában.
A figyelem képessége csökken. Hogy milyen jelentősége van a megszakítatlan, folyamatos anya-gyermek kapcsolatnak azt rengeteg okos kísérlet bizonyítja. Máhler Margitról írtam már sokat, de elég komoly bizonyítékok támasztják alá ma már, mi történik az aggyal, ha nem azt kapja amitől tökéletesen működni tud (technikai berendezések csodája). Akik járnak hozzám nekik el is szoktam mesélni, főleg a szülőknek.
Azért akadályozza a kisgyermek agyfejlődését az anyját érő érzelmi stressz, mert akadályozza kettejük összehangolódását. Nem a gügyögésre, a mechanikus utánzásra gondolok. Mindenki tudja mi a különbség a valódi és a megjátszott mosoly között. Főleg a fotósok értik mire gondolok. De a színészek is. (Az agyintegrációs gyakorlatok (kineziológia) kisgyermekkorban ezt az elmaradt szinapszis pályáknak a kialakulását irányozzák elő, illetve segítik a meglévők erejét.)
Az összehangolódásban a gyermek az, aki vezet, és az anya követi. A csecsemő az, aki kezdeményez vagy megszakítja az interakciót, mindent a baba ritmusa szerint. A stresszes anya nem képes követni a gyermeket ebbe a boldog laza állapotba. (A meditációval ezt az idilli állapotot próbáljuk elérni utólag.)
A párkapcsolati kötődés mintáink ilyen korán dőlnek el, és egész életünkre velünk maradnak. Ez maga a figyelemzavar, a figyelem teljes vagy részleges hiánya.
Az összes diszfunkciós probléma innen származik.
Mikor jön hozzám valaki, és mosolyogva mesél az őt ért erőszakról, úgy érzik maguk produkálták ki a büntetéseiket. (Például: az anyám 10 éves koromban azt mondta nekem kellett volna meghalnom a testvérem helyett, vagy egy másik akit szíjjal vert az apja… de ha másról lenne szó vagy esetleg a saját gyerekéről soha nem engedné hogy így reagáljon. Nevetgélve.) Ha rákérdezek hogy is van ez, az a válasz, hogy ja az más, szükségem volt rá, azt kaptam amit megérdemeltem.
Szinte minden felnőtt hajlamos az őt ért traumát alábecsülni. Tudatukból kizárják a haragot, és a szorongást amelyet kisgyermekként akkor éreztek, amikor azok a felnőttek támadtak rájuk akiktől a védelmet támogatást várták, és a normális élet velejárójának tartják az erőszakot, az ordibálást.
Sokan azt gondolják a stresszt az anyagi veszteségek, haláleset, baleset, válás esetleg egy cunami jelenti. Egyszerű, normális életformaként érzékelik azt a hektikus, feszült, idegek pattanásig feszült állapotát amelyben élnek. Mert ehhez szoktak hozzá gyermekként.
Ha olyanok jönnek hozzám akik már a sokadik terápiájukról számolnak be, egyszer sem hallottam tőlük még soha hogy bárkivel is konzultáltak volna, aki figyelmeztette volna őket arra, figyelmesen vizsgálják meg, hogy a saját érzéseik, életük, a párkapcsolatuk milyen hatást gyakorol a gyermekeikre. Van aki tőlem hallja először, hogy ne a mobiljára hanem a gyerekére figyeljen ha ő beszél hozzá.
Van aki azt mondta, “nem váltunk el míg kamaszok nem lettek a gyerekek”. De figyelmen kívül van hagyva ilyenkor hogy a hosszú távú feszültség és érzelmi teher viseli meg a gyereket nem a válás.
A boldog pároknak nem szokásuk a reggeli kávé után elhagyni egymást. Az az érzelmi nyomás, amely végül a váláshoz vezet, már sokkal korábban nekikezdett romboló munkájának. Szinte minden válást hónapokon vagy éveken át tartó csalódás, fájdalom, elutasítás, érzelmi zsarolás előz meg. Ahol a bántalmazás olyan mérvű, ott a válás pozitív fordulatot is hozhat a gyermekek életébe is.
Nem könnyű az önismeret útja.
A lelki szemét amit összehordtunk mi emberek nem fér már el a planétán, annyira sok a fizikai megtestesülése. (Halmozások, pótcselekvések, addikciók, negatív energiák, emésztési zavarok, elfojtások, ezek a testet öltött tünetek, nem is soroltam föl mind.) Ki kell üríteni.
Figyelem milyen hatása van a Facebookon megjelenő pszichológiai írásoknak… Sajnos azt kell lássam, nem segít, mert a kijáratot attól még nem fogja megtalálni az egyénben ha ő elolvasva még inkább ráfeszül a témára.
Féltem belevágni a terápiás munkába pár éve, mert halványan sejtettem mekkora fába vágom a fejszémet, de egyre csak azt látom most már 3 éve, hogy még nagyobb a nyúl ürege mint azt a legvadabb elképzeléseim sejtetni merték…
Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
