Ki vagyok én? Honnan jövök, merre tartok?

Ki vagyok én? Honnan jövök, merre tartok?

„Ki vagyok én?” Az első találkozóra, mikor megszületik a gyermek, már akkor sem teljesen tisztán és érintetlenül érkezik egyikünk sem. A csecsemőnek már van a puttonyában elég sok dolog, ami meghatározza a találkozás sikerét.

Utalások lehetnek erre vonatkozóan már a pocakban is, vagyis a megszületendő gyermek temperamentumára (mennyire aktív, mennyire fontos számára a figyelem) gondolok. Ezek már a megszületés pillanatában megjelenő különbségek csecsemők között.

A másik oldal az anya, az ő érzései, vágyai kimondva, vagy saját maga számára se megfogalmazottan, de jelen vannak. Milyen gyereket szeretne, fiút vagy lányt? Egészségeset, hangzik a válasz, de elsőszülöttként 10-ből 8-an fiút várnak.

Aztán olyan elvárások is vannak, hogy jó gyereket szeretnének, akit ha leraknak valahova nem rohangál el, azaz nyugton marad. Ennek ellenkezője a vagányság, ugráljon, mozogjon, “aktivizálja magát az a gyerek” hozzáállás is előfordulhat.

Mindezzel azt állapítjuk meg, hogy nem minden esetben egyeznek meg a szülők és a szinte még meg sem született gyermek kívánalmai.

Ha szerencsés csillagzat alatt születik valaki, vagyis pont olyan temperamentummal ahogy azt a szülők elvárják, egészségesebb lesz a fejlődés a későbbiekben.

Az anamnézis során a biológiai paramétereket is tekintetbe vesszük, gyerekkori betegségek, szülők testi-lelki állapota a fogantatás pillanatában, egyéb körülmények…

A felnőtt ember aki a kezelésen megjelenik valószínűleg önmaga és a környezete között feszültséget tapasztalva jutott el idáig. Ennek a feszültségnek a mértéke (ami az évek számával, az átéltek mennyiségével is arányban lehet) határozza meg, mennyire érzi helyén magát abban a világban amelyet kialakított maga körül.

Tapasztalatom szerint akkor mennek el az emberek lelküket tisztába tenni, mikor eléggé fáj már ahhoz, hogy rámerjenek nézni önmagukra, illetve arra a képre amivel azonosultak. „Ki vagyok én?” – ekkor jelenik meg először a kérdés…

Ez a kép többszereplős; párkapcsolatban, munkahelyen, szülőkkel, a saját gyerekeikkel mind-mind más szerep. Valahol valamelyik megfeneklett… Valahol megjelenik a meghunyászkodás, csúnyább kifejezéssel a gyávaság ahol a kliens már nem önazonos, nem hiteles. Ha kritika éri, megsértődik.

A probléma ott kezdődik, amikor az elhallgatás elkezd ártani, és ez már nem az alkalmazkodás kategóriája. Mert rettenetesen félelmetes kimondani azt, hogy az illető az életében valahol, valamit rosszul csinált, lehet, hogy pocsékolt az idejéből amiről tudjuk, hogy drága? Ez egy vicces pont, hiszen tudjuk, hogy nincs pocsékba ment idő, az egész élet a tanulásról szól. Maximum a tanulópénz kifizetése történt.

Általában az embernek annyi minta kavarog a fejében, hogy eddigre nem látja a fától az erdőt.

Szüksége van egy józan kívülálló segítségére, a jól feltett kérdéseire, hogy visszataláljon önmagához. Megszűnjön a félelem, a hiány érzése, ami a saját forrással való kapcsolat nem meglétére utal.

Ez a kapcsolat, az érzetekre való tiszta hagyatkozást teremti újra. Ebből táplálkozva a későbbiekben a kapcsolatait is rendezni, alakítani képes és megtapasztalja idővel, hogy a környezet is hasonló módon megtalálja a magjához vezető utat. Mert ez a képességünk, hogy gyerekként is a kismajom módszert alkalmazva tanulni voltunk (lettünk volna) képesek, velünk marad egész életünkre.

Ez a lazaság, az öröm, a könnyedség az érzelmi intelligenciát is működésbe hozza, ami kiegészítve az iskolákban szerzett tudással Felnőtt életet hoz létre.

Anya – gyermek kapcsolat – A nagy drámáink az anyáinkról szólnak

Anya – gyermek kapcsolat – A nagy drámáink az anyáinkról szólnak

Munkám során gyakran felmerül a kérdés: mi is az éber állapot? Az a pillanat, amiben nincs semmi; sem a múlton való töprengés, sem a jövőn való agyalás (figyelmünk fókusza a jelenben van). Vagyis ha szorongunk, aggódunk, kétséget érzünk, az nem éber állapot. Az anya-gyermek kapcsolat mint mindenben, itt is meghatározó.

Szorongás, aggódás tapasztalása esetén roppant egyszerű venni egy mély lélegzetet, ugyanígy kifújni és a hatás azonnali.

Viszont az enyhítésnek ezen teljesen magától értetődő formája nem jut eszünkbe. Miért van ez?

Az ok teljesen hétköznapi: nem mondták el, vagy nem mondták el többször a szüleink, nem tanították meg nekünk az iskolában.

Egyáltalán nem beszéltünk a légzésről, vagy csak nagyon keveset. Várni kellett egy-két épeszű gondolkodóra, akik a már felnőtteknek (azaz nekünk, 30, 40, 50-eseknek) megtanították ezt az egyszerű technikát.

Viszont azt is olvastuk, amíg az a bizonyos pohár tele van, abba bizony semmi nem fér bele már. Tehát ez az információ sem.

Ha a gyermek abban az állapotban amikor a “legüresebb” a feje, azt hallja folyamatosan amit hall, pár év alatt az lenne a csoda ha nem hinné el (ez a személyiség ami megszületik).

Az eredmény ugyanaz mindenkinél, rosszabb esetekben például: kevés, buta, kövér, fölösleges, reménytelen, képtelen, stb… vagy. A szülők egy idő után abbahagyják a programozást (elnézést kérek attól aki ettől a szótól majdnem rám borította az asztalt dühében), de már a “szülő” ott lesz bennünk az életünk hátra levő részében mindvégig.

Önprogramozottakká válunk. Minden egyes pillanatban amikor úgy érzi az ember lánya magát ahogy, illetve úgy reagál ahogy (például jól nevelt kislány módjára), mert sikeresen begyakoroltatták vele, a légzés tudatosítása abszolút természetes lenne. De nem az, mert valaki megtiltotta a 4-5-6 évesnek, hogy szomorkodjon, sírjon, bambuljon vagy esetleg toporzékoljon. Pedig vannak pillanatok amik fájnak, vannak amik örömet okoznak (okoznának) de az erkölcs (az emberi ostobaság) megtiltja az érzelmeket.

Érezni, energiát áramoltatni létszükséglet.

Ha a pillanat nem érezhető, élhető át olyan formán ahogy az megjelenik elakadás keletkezik. Ezek miatt fásulnak el a végtagok, tűnik el a rugalmasság, betegszik meg a test, egyszóval rendellenessé válik. Hiszen mi lettünk rend-természet ellenesek. Mert ezt tanították meg nekünk. Éppen ezért az lenne a furcsa, ha 28-35-46 évesen nem lennének bajaink a természetellenes viselkedésünk, gondolataink, össze-vissza csapongó érzéseink következtében.

Az eredmény, a módszer, ahogy az idomítás történt, mindenkinél más.

Ezeket szoktam tisztába tenni személyesen a kezelések, terápiák alkalmával, mert úgy vettem észre, általánosítani nem lehet. Ezt leírták már nagyon sokan (nem sorolom fel a tudósokat, gurukat mert olvasni mindenki megtanult), viszont a szűrő amin az információ átmegy az az, amit a kisgyerekre felcsatolt az anyukája.

Az első érzet, gondolatcsíra az anyától jön, ő van otthon általában a gyerekével. Ha az apa keveset vagy szinte egyáltalán nincs a gyermekkel, már a vele való érzékelés sem autentikus, az anya látásmódjával majdnem megegyező.

Ezért a nagy drámáink az anyáinkról szólnak…

Akkora a felelősség az anya szereplőn, hogy talán nem véletlen, hogy ez nem volt kihangsúlyozva a történelem során évszázadokon át. Most már beszélünk róla itt-ott, egymás között, na de mi, akik a múlt században kaptuk meg a “beavatást”, a mintáinkat, manapság a szenvedéseink, elakadásaink miatt nézünk mint a moziban, hiszen nem tudunk mit kezdeni velük.

Miért nem mondta senki, hogy az anyaság ilyen nehéz, ennyi lemondás, zűrzavar kíséri?! Valamiért halódik a világ azon fele, ahol az információ szabadon áramolhat, a tudás megjelenhet. A nők nem akarnak szülni… Tehát ha így nézzük már rég kihalt volna az emberiség, ha nem lett volna lebutítva. Persze megpróbálja a férfi, meg a férfias nő is megmagyarázni a gazdaság nyomasztó GDP-jével… Ezért fontos az anya – gyermek kapcsolat.

Szóval újra telepítés szükséges, felismerni ha a szülő van jelen “helyettem”, ha a kisgyerek hisztizik általam és azt is, mikor a felnőtt dirigálja melyik legyen a domináns a kettő közül az aktuális pillanatban. Egyik állapot sem az éberség. De a “felébredéstől” nem zár el, ha eleinte úgy tűnik, mintha “megerőszakolnánk” a pillanatot (azért tűnik úgy, mert ezidáig nem így szoktuk meg), mert attól, hogy örömet, rezgésszint emelkedést, boldogságot, áramlást élünk automatikusan meg fog jelenni.

Ha még a tudatos levegővétel sem megy automatikusan, messze vagyunk önmagunktól.

Nem baj, innen szép nyerni! Ha elkeskenyedik valaki, juttassa magát eszébe (tudom, hogy ez értelmetlen, nem helyesen kifejezett mondat nyelvtanilag), hogy mekkora utat járt be ezidáig, mennyi szituáció, ember, könyv, elolvasott információ, figyelem gyakorlat halmozódott fel ez idő alatt benne, ami nem fog elveszni ha a kapcsolat meg lesz azzal a részével amit ezidáig elzárt érthető okokból.

De más értelmet, valóságot fog látni, mert képes lesz érezni, eltűnik az ambivalencia, a hullámok elcsitulnak, aminek következtében a hála lesz automatikus, és az öröm az arcon.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás