„Ki vagyok én?” Az első találkozóra, mikor megszületik a gyermek, már akkor sem teljesen tisztán és érintetlenül érkezik egyikünk sem. A csecsemőnek már van a puttonyában elég sok dolog, ami meghatározza a találkozás sikerét.
Utalások lehetnek erre vonatkozóan már a pocakban is, vagyis a megszületendő gyermek temperamentumára (mennyire aktív, mennyire fontos számára a figyelem) gondolok. Ezek már a megszületés pillanatában megjelenő különbségek csecsemők között.
A másik oldal az anya, az ő érzései, vágyai kimondva, vagy saját maga számára se megfogalmazottan, de jelen vannak. Milyen gyereket szeretne, fiút vagy lányt? Egészségeset, hangzik a válasz, de elsőszülöttként 10-ből 8-an fiút várnak.
Aztán olyan elvárások is vannak, hogy jó gyereket szeretnének, akit ha leraknak valahova nem rohangál el, azaz nyugton marad. Ennek ellenkezője a vagányság, ugráljon, mozogjon, “aktivizálja magát az a gyerek” hozzáállás is előfordulhat.
Mindezzel azt állapítjuk meg, hogy nem minden esetben egyeznek meg a szülők és a szinte még meg sem született gyermek kívánalmai.
Ha szerencsés csillagzat alatt születik valaki, vagyis pont olyan temperamentummal ahogy azt a szülők elvárják, egészségesebb lesz a fejlődés a későbbiekben.
Az anamnézis során a biológiai paramétereket is tekintetbe vesszük, gyerekkori betegségek, szülők testi-lelki állapota a fogantatás pillanatában, egyéb körülmények…
A felnőtt ember aki a kezelésen megjelenik valószínűleg önmaga és a környezete között feszültséget tapasztalva jutott el idáig. Ennek a feszültségnek a mértéke (ami az évek számával, az átéltek mennyiségével is arányban lehet) határozza meg, mennyire érzi helyén magát abban a világban amelyet kialakított maga körül.
Tapasztalatom szerint akkor mennek el az emberek lelküket tisztába tenni, mikor eléggé fáj már ahhoz, hogy rámerjenek nézni önmagukra, illetve arra a képre amivel azonosultak. „Ki vagyok én?” – ekkor jelenik meg először a kérdés…
Ez a kép többszereplős; párkapcsolatban, munkahelyen, szülőkkel, a saját gyerekeikkel mind-mind más szerep. Valahol valamelyik megfeneklett… Valahol megjelenik a meghunyászkodás, csúnyább kifejezéssel a gyávaság ahol a kliens már nem önazonos, nem hiteles. Ha kritika éri, megsértődik.
A probléma ott kezdődik, amikor az elhallgatás elkezd ártani, és ez már nem az alkalmazkodás kategóriája. Mert rettenetesen félelmetes kimondani azt, hogy az illető az életében valahol, valamit rosszul csinált, lehet, hogy pocsékolt az idejéből amiről tudjuk, hogy drága? Ez egy vicces pont, hiszen tudjuk, hogy nincs pocsékba ment idő, az egész élet a tanulásról szól. Maximum a tanulópénz kifizetése történt.
Általában az embernek annyi minta kavarog a fejében, hogy eddigre nem látja a fától az erdőt.
Szüksége van egy józan kívülálló segítségére, a jól feltett kérdéseire, hogy visszataláljon önmagához. Megszűnjön a félelem, a hiány érzése, ami a saját forrással való kapcsolat nem meglétére utal.
Ez a kapcsolat, az érzetekre való tiszta hagyatkozást teremti újra. Ebből táplálkozva a későbbiekben a kapcsolatait is rendezni, alakítani képes és megtapasztalja idővel, hogy a környezet is hasonló módon megtalálja a magjához vezető utat. Mert ez a képességünk, hogy gyerekként is a kismajom módszert alkalmazva tanulni voltunk (lettünk volna) képesek, velünk marad egész életünkre.
Ez a lazaság, az öröm, a könnyedség az érzelmi intelligenciát is működésbe hozza, ami kiegészítve az iskolákban szerzett tudással Felnőtt életet hoz létre.