Munkám során gyakran felmerül a kérdés: mi is az éber állapot? Az a pillanat, amiben nincs semmi; sem a múlton való töprengés, sem a jövőn való agyalás (figyelmünk fókusza a jelenben van). Vagyis ha szorongunk, aggódunk, kétséget érzünk, az nem éber állapot. Az anya-gyermek kapcsolat mint mindenben, itt is meghatározó.
Szorongás, aggódás tapasztalása esetén roppant egyszerű venni egy mély lélegzetet, ugyanígy kifújni és a hatás azonnali.
Viszont az enyhítésnek ezen teljesen magától értetődő formája nem jut eszünkbe. Miért van ez?
Az ok teljesen hétköznapi: nem mondták el, vagy nem mondták el többször a szüleink, nem tanították meg nekünk az iskolában.
Egyáltalán nem beszéltünk a légzésről, vagy csak nagyon keveset. Várni kellett egy-két épeszű gondolkodóra, akik a már felnőtteknek (azaz nekünk, 30, 40, 50-eseknek) megtanították ezt az egyszerű technikát.
Viszont azt is olvastuk, amíg az a bizonyos pohár tele van, abba bizony semmi nem fér bele már. Tehát ez az információ sem.
Ha a gyermek abban az állapotban amikor a “legüresebb” a feje, azt hallja folyamatosan amit hall, pár év alatt az lenne a csoda ha nem hinné el (ez a személyiség ami megszületik).
Az eredmény ugyanaz mindenkinél, rosszabb esetekben például: kevés, buta, kövér, fölösleges, reménytelen, képtelen, stb… vagy. A szülők egy idő után abbahagyják a programozást (elnézést kérek attól aki ettől a szótól majdnem rám borította az asztalt dühében), de már a “szülő” ott lesz bennünk az életünk hátra levő részében mindvégig.
Önprogramozottakká válunk. Minden egyes pillanatban amikor úgy érzi az ember lánya magát ahogy, illetve úgy reagál ahogy (például jól nevelt kislány módjára), mert sikeresen begyakoroltatták vele, a légzés tudatosítása abszolút természetes lenne. De nem az, mert valaki megtiltotta a 4-5-6 évesnek, hogy szomorkodjon, sírjon, bambuljon vagy esetleg toporzékoljon. Pedig vannak pillanatok amik fájnak, vannak amik örömet okoznak (okoznának) de az erkölcs (az emberi ostobaság) megtiltja az érzelmeket.
Érezni, energiát áramoltatni létszükséglet.
Ha a pillanat nem érezhető, élhető át olyan formán ahogy az megjelenik elakadás keletkezik. Ezek miatt fásulnak el a végtagok, tűnik el a rugalmasság, betegszik meg a test, egyszóval rendellenessé válik. Hiszen mi lettünk rend-természet ellenesek. Mert ezt tanították meg nekünk. Éppen ezért az lenne a furcsa, ha 28-35-46 évesen nem lennének bajaink a természetellenes viselkedésünk, gondolataink, össze-vissza csapongó érzéseink következtében.
Az eredmény, a módszer, ahogy az idomítás történt, mindenkinél más.
Ezeket szoktam tisztába tenni személyesen a kezelések, terápiák alkalmával, mert úgy vettem észre, általánosítani nem lehet. Ezt leírták már nagyon sokan (nem sorolom fel a tudósokat, gurukat mert olvasni mindenki megtanult), viszont a szűrő amin az információ átmegy az az, amit a kisgyerekre felcsatolt az anyukája.
Az első érzet, gondolatcsíra az anyától jön, ő van otthon általában a gyerekével. Ha az apa keveset vagy szinte egyáltalán nincs a gyermekkel, már a vele való érzékelés sem autentikus, az anya látásmódjával majdnem megegyező.
Ezért a nagy drámáink az anyáinkról szólnak…
Akkora a felelősség az anya szereplőn, hogy talán nem véletlen, hogy ez nem volt kihangsúlyozva a történelem során évszázadokon át. Most már beszélünk róla itt-ott, egymás között, na de mi, akik a múlt században kaptuk meg a “beavatást”, a mintáinkat, manapság a szenvedéseink, elakadásaink miatt nézünk mint a moziban, hiszen nem tudunk mit kezdeni velük.
Miért nem mondta senki, hogy az anyaság ilyen nehéz, ennyi lemondás, zűrzavar kíséri?! Valamiért halódik a világ azon fele, ahol az információ szabadon áramolhat, a tudás megjelenhet. A nők nem akarnak szülni… Tehát ha így nézzük már rég kihalt volna az emberiség, ha nem lett volna lebutítva. Persze megpróbálja a férfi, meg a férfias nő is megmagyarázni a gazdaság nyomasztó GDP-jével… Ezért fontos az anya – gyermek kapcsolat.
Szóval újra telepítés szükséges, felismerni ha a szülő van jelen “helyettem”, ha a kisgyerek hisztizik általam és azt is, mikor a felnőtt dirigálja melyik legyen a domináns a kettő közül az aktuális pillanatban. Egyik állapot sem az éberség. De a “felébredéstől” nem zár el, ha eleinte úgy tűnik, mintha “megerőszakolnánk” a pillanatot (azért tűnik úgy, mert ezidáig nem így szoktuk meg), mert attól, hogy örömet, rezgésszint emelkedést, boldogságot, áramlást élünk automatikusan meg fog jelenni.
Ha még a tudatos levegővétel sem megy automatikusan, messze vagyunk önmagunktól.
Nem baj, innen szép nyerni! Ha elkeskenyedik valaki, juttassa magát eszébe (tudom, hogy ez értelmetlen, nem helyesen kifejezett mondat nyelvtanilag), hogy mekkora utat járt be ezidáig, mennyi szituáció, ember, könyv, elolvasott információ, figyelem gyakorlat halmozódott fel ez idő alatt benne, ami nem fog elveszni ha a kapcsolat meg lesz azzal a részével amit ezidáig elzárt érthető okokból.
De más értelmet, valóságot fog látni, mert képes lesz érezni, eltűnik az ambivalencia, a hullámok elcsitulnak, aminek következtében a hála lesz automatikus, és az öröm az arcon.