Érzelmekkel, indulatokkal foglalkozni napi szinten, anyát hallgatni akit a fia elutasít, mert a terápiájának köszönhetően felnyílt a szeme és tudja, hogy a feleségét kellett volna választania az új családját helyette, az anyja helyett – nem könnyű, viszont nagyon szerethető.
Látom az asszony fájdalmát, mert az erőszakossága a férjét is elüldözte mellőle… Egyelőre még benne a “nem értem” tombol, az “értük éltem, a fiam nekem köszönheti a jogi diplomáját, a férjem pedig a karrierjét, én tartottam bennük a hitet, mert mindkettő feladta volna”…
Most a magánnyal, a szükségtelen lettem állapottal szembesül. Nincs kinek tanácsot adnia, a két legfontosabb férfi az életéből elfordult tőle. A dühe, a mérge nagyon sok. Nehezen enged közelebb, nem hiszi el, hogy van ember a földön aki ne elvenni akarna tőle…
Ha egy nap több olyan ember jön aki ennyire nem kapott szeretetet, figyelmet már gyerekkorban sem, és amit tőlem kap azzal olyan mintha nem kezdene semmit – fárasztó.
Aztán történik vele/velük pár dolog, esemény, és egyszerre csak képbe kerülnek. Minden erőfeszítés, összpontosított figyelmem megtérül ilyenkor. A munkának ez a pillanata megfizethetetlen, ahogy ez az anya is, – látni kezdenek…
A bűntudat fel szokta ütni a fejét amint a tagadásból kilépünk, ostorozza magát, többször is emlékeztetem, ezzel csak ront a helyzetén, aztán rákérdez:
“Hogy lehettem ennyire vak, miért nem láttam, hogy a fiamat csak azért tolom ennyire, mert engem a szüleim megfosztottak a tanulás lehetőségétől. Apám a pénzre fogta, de sosem ő mondta ki, hogy nem adok, anyám volt az, aki miközben szidta apámat, hogy szerencsétlen idióta, közölte, hogy nincs tandíj. Vége a különóráknak, amik amiatt kellettek, mert mikor kicsi voltam folyton veszekedtek, rettegtem és képtelen voltam tanulni, föl kellett volna zárkózzam matekból.”
Mire emlékszel, min veszekedtek? – kérdem. – Hogy apám szerint anyám megcsalta őt, és nem a fia a bátyám.
Ekkor kezdett el zokogni, olyan mélyről potyogtak a könnyei, hogy öröm volt hallgatni. (Együtt éreztem vele, és tudom, hogy ezután a lelke könnyebb lesz, innen az örömöm, ezt hívják terápiás sírásnak.)
A férje szerelmes lett egy nála sokkal fiatalabb titkárnőbe. Titkárnő? – kérdezem. Igen, ezentúl a lány szolgálja ki a férje igényeit, ő beadta a válópert. Rendkívüli humora is megcsillant: “Lesz feladata a lánynak bôséggel egy ennyire elkényeztetett kamasszal.”
Önmagát, a férjét is más szemmel kezdte vizsgálni. Megértette mi motiválta, és mi volt a különbség a férje és a fia kiszolgálásában. A megfelelés kényszere jelen volt mindkét oldal felé, és ezt ezentúl magára, a saját igényei kielégítésére fogja használni – közölte.
A fia több időt tölt a feleségével, nem szól bele az életükbe többé. Nincs felelőssége tovább. Mikor megtudta, hogy válnak a szülők a fia felhívta, aztán leültek beszélgetni.
Az anya bocsánatot kért, hogy mindenbe beleszólt, sajnálja, hogy ellenségesen fogadta a menyét. Igyekszik kedvesebb lenni, aminek a fia rettentően örült. Annyira felnőtt mondatai voltak a fiának, hogy ez teljesen meghatotta. Őszintén beszélgetnek a múltban történteken, kiderült mennyire bírja a srác a nagybátyját, ezt eddig az anya észre sem vette.
Érzelmi stresszoldás nélkül élni pokollá teszi az életet.
Ha azt tanulja meg az ember kicsiként, hogy az erő birtokosa üvölt, terrorizál, sír, félelmetes még a nevetése is, akkor benne az érzelmek természetesen fojtódnak el. Ha észre is veszi magán a meghatódást, tudatosítja rögtön, hogy ezt nem lehet. Így élni éveket, évtizedeket hihetetlen erőfeszítést igényel, amiről nincs még fogalma sem. Sosem beszélt eddig önmagáról, benne mik zajlanak, mire vágyik, hogy szeretné. Legyen ez a szex, vagy a munka.
Ez változik meg most épp ebben a negyvenes nőben. A támogatásra, biztatásra akcióba lendül, az új látószög új barátokat teremt. Nyitottabbakat, megközelíthetőbbeket, a kialakult lelki-határ csak azokat tartja távol, akik a meditációval, a terápiás munkával szemben állnak, a régi beidegződéseket éltetik, akikkel semmi oka kapcsolatot fenntartani.
A figyelem azokra összpontosul akikre érdemes, legfőképp saját magára.
