Az ember az első pillanattól kezdve azt teszi, amit mondanak neki, és ennek próbál megfelelni, legalábbis míg fel nem ébred ebből az álomból. Szelídítik, idomítják a szülei, tanárai, utána bárki, aki valamilyen dogmával, trükkös mutatvánnyal magához nem édesgeti. Az embert a civilizáció engedelmességre neveli. Állj a sorba, ne háborúzz, vagy de!
Megparancsolom, hogy légy természetes, spirituális, érezd jól magad!
A csecsemőnek az első napokban a figyelmét tereli az anyja: mit kell lásson, halljon, érezzen, később gondoljon. (Ez nem hibáztatás, hiszen tudvalévő, hogy az anyának is volt anyja, az apának is, no és apai felmenői is…) Azt is megtanulja, hogy nyertes lesz-e vagy vesztes. Hogyan fog élni, meghalni. Mint egy számítógép, annyira programozott az ember.
Három-öt éves korára mindent tárol, amit a szülei megírtak neki. Megtanulja a gyerek, mik a jogai:
Nem szabad nyúlni a nemi szervedhez!
Nem szabad megütni senkit!
Vigyázz magadra!
Ne bőgj, az nem való fiúknak! (Ha lány vagy, de „fiúnak kellett volna” születned, akkor neked sem.)
Légy jó, az a lényeg, ne nyaggasd apát (mert fáradt) a kérdéseiddel!
Tedd amit a tanárnéni mond, fogadj szót!
Légy különleges, más mint a többi!
Miért nem tudsz olyan lenni, mint a szomszéd gyereke, az olyan normális?!
A tinikor a gimiben sem fenékig tejfel: “nincs buli mert teherbe esel”, “olyan fura ez a gyerek, asszony, csak nem buzi”,”csak a szégyen, amit érzek miattad” – hallják a sráccok.
Lényeges, hogy ezeket nem tudattalan tároljuk. Ha ügyesen kérdeznek rávezethetőek vagyunk mik azok, amik gátolnak minket. Kevesen mernek a játszmáktól szabadulni, kilépni a komfortzónából.