A legnehezebben feledhető emberi cselekedet az árulás.

A legnehezebben feledhető emberi cselekedet az árulás.

Akkor jön elő ugyanis a múltból, amikor a legkevésbé lenne rá szükség, kritikus helyzetekben, fontosnak tartott pillanatokban, mert ekkor ki kéne nyílnia a szájnak, meg kéne szólalni, odébb kellene állni, a leginkább figyelmeztetni lenne jó a másikat mit tesz velünk. Mindenki követhet el árulást. Egy férj, aki ragaszkodik a feleségéhez, gondolván ez a szeretet. Egy anya, aki a gyerekeire hivatkozva marad benne a komfortos kényelemben, férfi, aki folyamatosan csalja a feleségét így őrizve meg a „sikeresség” énképét.

A legfölfoghatatlanabb az anyai arrogancia, amelyik a lányából csinál szolgalelket, a fiából élvhajhászt ami lényegében ugyanaz. A kor tette velünk, egy frászt, a kultúránk nevelte belénk, hogy a férfi ha apa lesz elég ha tudják otthon, ő van, dolgozik, nincs szükség többre. Most nem térek ki arra, mikor szidalmaz, becsmérel, sajnáltatja magát, ver, pofoz is.

Így aztán az anyáknak kell férfit nevelni a fiaikból, ami alapjaiban lehetetlen, hisz ellentétes a természettel, egy fiú nem az anyját akarja példaképnek amikor utánzással tanul, és ráadásul szívesen csak attól az apától, aki szereti őt, nem akitől tartania, félnie muszáj.

Aki szeret minket szülőként, tőle könnyen válunk el mikor társra lelünk. Ha viszont menekülni kell otthonról, akkor az érzelmi kötelék fogjaiként távozunk, és csak a látszat az, hogy szabadok lettünk.

Úgy indítunk játszmákat, legyen ez a párunkkal, barátainkkal, hogy ennek tudatában sem vagyunk. Nem tudjuk, hogy csak félig vagyunk jelen, nem tudjuk, hogy az érzelmeink teljes spektrumát meg lehet beszélni az intim kapcsolatban, lehet szó félelemről, vágyakról, mindenről. Figyelni is meg kell tanulni ahhoz, hogy a másik érezze fontos nekünk.

Lélegezni tudatosan, a gondolatokról, amik egyáltalán nem lényegesek a pár beszélgetése során, elvonni a figyelmet. “Csak” együtt kell akarni lennünk, és ez a legnehezebb annak, aki mindig félt kicsiként – nagyként, a személyisége kibontakozása helyett. Aki fél, nem lehet egész, a gondolatai kergetik ha kell, ha nem.

Úgy tudja: gondolkodik, tehát van.

Az egója annyira sérülékeny, mert kemény, hogy problémáknál, kríziseknél törik, összezuhan. Áldozatként viselkedik, holott a látszat lehet pont az ellenkezője: épp kínozza a partnerét. „Kedvencem”, inkább a halálom mikor a gyerekével csinálja, hiteti el, hogy feszültségben kell élni, panaszkodni éjjel meg nappal. Ez nem jelenti azt, hogy a panaszkodás vétek, csak ne a gyereket terheljük vele, és van olyan, aki szerint bírságolni sem ártana.

Felnőttként le lehet vetkőzni azokat a szerepeket, amik a játszmákat elégítik csak ki. Nyílván ehhez tudatában szükséges lenni a szenvedésnek, nem tagadva azt, mert ekkor látom, hogy nem tudok figyelni a másikra, idegesít ha ott van, csak azokra a negatív élményekre tudok gondolni amiket együtt éltünk át. Ha kimondom mit érzek, felszabadulok a nyomás alól.

Ha nem érzem amit érzek, akkor baj van: nem tudok megszabadulni annak traumájától, amit gyerekként hitettek el velem, rossz vagyok ha ellenkezem, ha élek – szabadon, játszva, érezve. Igen, ez is játék, de ez nem a másik manipulálását célozza, nem a “tisztes” távolságtartást, hanem azt, hogy együtt is vagyunk, és külön is, még pedig egészen, jól.

Mikor egy spirituális elvonulásra sor kerül, ott a gyermekkori megfegyelmezettség tud hatékony lenni, végigüli az ember naponta azt a 2*35 percet, le is sétálja a kirótt köröket.

Viszont ha nem néz szembe az önismereti hiányosságaival, azok újra és újra kényszeres cselekedetek, szokások, mechanikák formájában visszaköszönnek.

Évek óta vezetek csoportokat, tanítok figyelmet, tudatos légzést, relaxációt, koncentrációt. Ugyanazt, amit magamnak is. Mondhatni kapisgálom mi szükséges egy józan élethez. Hozzám nem betegek jönnek, nincs is meg a jogosítványom a pszichés betegségek kezeléséhez, olyanok jönnek, akik nem értik magukat, a párjukat, a szüleiket, gyerekeiket, testvéreiket. Ők az egészségesek, mert tartozni szeretnének valakihez, akit szeretve ismernek meg és élik le az életet a társaságukban, úgy, hogy közben maguk is kiteljesedhetnek.

Minden 5. gyereket ér abúzus.

Minden 5. gyereket ér abúzus.

A kezeléseim is ezt igazolják. Apa, anya, nagyapa, edző, szomszéd, nagybácsi, stb… az elkövető legtöbbször.

A szülői felelősség azt is jelenti, ha már megtörtént a baj, utána tud a gyerek hozzájuk fordulni. Sajnos a legtöbb esetben a gyerek a szüleiben sem bízhat. Sosem beszél a történtekről.

A szexualitástól való félelem, vagy pont az ellenkezője, mikor valaki mások testét csak szorongás csillapításra használja, ezáltal menekülve az intimitás elöl, a legtöbben ettől szenvedünk. Mert valaki(k) valamikor visszaélt a hatalmával, és az eggyé válás (felnőttkorban) újra, félelmetes emiatt.

Bírd ki! Légy tökéletes!

Bírd ki! Légy tökéletes!

A kineziológus tesztelve tisztázza le milyen fajta parancs fut az ember fejében leginkább. A legtöbb férfi kliensnek a bírd ki, nőknél a légy tökéletes – ez a parancs.

Párkapcsolatban úgy fest, hogy a férj megszakad a problémák súlya alatt, de nem kér segítséget. Jelentse ez azt, hogy el kellene sírni egy bánatot valakinek, akár a félelmeiről beszélnie, vagy a szomszédot megkérni valamire, és ő a végletekig elmegy, de azért sem kér segítséget.

A nők nagy része a tökéletességre annyira igyekszik szert tenni, hogy akár nyolchónapos terhesen is diétázik, miközben úgy fut, hogy egy atléta is megirigyelné. Vagy épp annyira fontos a lakás tisztasága, hogy mindent emögé sorol, holt fáradtan is csinálja.

Borzasztó, mert megbénító programok ezek, ahogy a többi is amire a gyerek rászokik.

Mártírt csinálni magunkból, hogy végre az anyánk vagy az apánk elismerjen, odáig tud fajulni, hogy a kapcsolódás helyett csak az elvárásaink élnek köztünk. Tudatalatt fut ez, ahogyan a szülői engedélyre várás is, hogy boldog, ellazult lehessen az ember. Ha nem írjuk fölül a programokat, tovább adjuk a gyerekeinknek, akik szintén meg tanulnak szenvedni.

Ennek semmi köze a szeretethez, a szülő öntudatlan működése teszi.

A pszichopata férfivel való együttélés

A pszichopata férfivel való együttélés

Egy patriarchális társadalmi berendezkedés hátrányaiból, az abból való felébredésből nem lehet fájdalom nélkül kikecmeregni. Az ember egyszerűen a szenvedésből tanul.

A pszichopata férfival való együttélés olyan, mint egy örök rémálom. Ezek olyan férfiak, akiknek súlyos mentális egészségi problémái vannak, ezért a vele való együttlét akár veszélyes is lehet. A probléma az, hogy a pszichopata legtöbbször félelemben tartja az egész családot, ezért a nő nem is gondol arra, hogyan hagyhatja el a pszichopata férjét.

A pszichopátia jelei

A pszichológusok szerint a pszichopátia egy személyiségzavar, amelynek okai genetikai előfeltételek, gyermekkori pszichológiai traumák és erőszakos tapasztalatok lehetnek. A „pszichopata” kifejezést gyakran azonosítják „szociopata” kifejezéssel.

A férfi pszichopata tipikus jelei:

Érzelmi és viselkedési manipuláció

Közömbösség mások problémái iránt

Gyakori unalom, lustaság

Agresszivitás

A kegyetlenség képessége

Kudarcok a személyes életben

Általános szabály, hogy a családi életben egy ilyen férfi megpróbál dominálni, de nem az intellektusa, szellemi fejlettsége okán (ami az asszertív kommunikáció alapfeltétele), hanem a megalázás, érzelmi zsarolás és a nő elnyomásának rovására manipulál. Nem mindig alkalmaz fizikai erőt, gyakran pszichológiai a nyomás. Előbb vagy utóbb a pszichopatával való kapcsolat váláshoz vezet…

A házasság felbontása egy pszichopatával soha nem könnyű és fájdalommentes, de a vele való élet sem jobb. Sajnos egy ilyen embert nagyon nehéz felismerni a randevú és az udvarlás szakaszában, amikor egy romantikus lepel eltakarja a szemet. De nincs értelme megtartani a családot. A pszichopata soha nem fog megváltozni, ezt meg kell érteni. Ezért egy nőnek, miután ilyen élethelyzetbe került, elsősorban saját magára kell gondolnia. Nem kell félni a társadalmi elítéléstől, attól, hogy a gyerekek apa nélkül nőnek fel. A gyermekeknek sokkal jobb, ha olyan családban élnek, ahol nincs erőszak – sem érzelmi, sem testi. A lényeg a saját boldogsága, amelyet kivétel nélkül minden nő megérdemel…

Pszichopatával való kapcsolat…

Meg kell őrizned a belső erőd és az önbecsülésed. Fogadd el, hogy pszichopata áll előtted, és készülj fel arra, ami előtted áll. Kérlek ne keverd össze a pszichopatát a sorozatgyilkossal. Kétségtelen, hogy az újságokban, a tv-ben szereplő cikkek, műsorok döntő többségét pszichopatákról szóló sorozatgyilkosoknak szentelik. (Szenzáció hajhászás.) Súlyos esetek azonban körülbelül 30 000-ből egynél fordulnak elő.

A legtöbb pszichopata úgy dönt (szabad akaratnak köszönhetően), hogy a világ és/vagy önmaga megismerése nélkül él. Az együttérzést hírből sem ismeri.

Semmi esetre sem szabad vitatkozni vele, biztosan nem születik érdemi kompromisszum. Mindig igaza lesz, de csak azért mert nem is akarja meghallgatni az érveidet. Ez akkor is igy van, ha azt gondolod csatát nyertél, ekkor hamis biztonságérzeted lehet, ami később konfliktust vált ki.

Az ilyen férfi a gyermekeiteket is ellened, a válás ellen fordíthatja, ennek eredményeként a gyerekek téged hibáztatnak a történtekért. Ajándékokkal, utazással megpróbálja „megvásárolni” a gyermekek szeretetét. Szinte végtelennek tűnő türelem az, amire az anyának ekkor szüksége van. Barátok, szakember, család… bárki aki megérti, mert tudja min megy át ekkor.

A gyerekeket nem szabad elhagynia, nagyon figyelni kell rájuk, beszélgetni velük.
Nem szabad azt gondolni, hogy ha kedves vagy a férjeddel, akkor viszonozni fogja. A kedvesség minden jelét a pszichopata gyengeségnek tekinti…

Gyakran pihenj, hogy tiszta legyen az elméd és enyhítsd a negatív érzelmeidet. Aludj és sétálj többet, kevesebbet böngészd az internetet!

Abból fogod tudni, hogy változás állhat be a kapcsolatot illetően ha tudatja veled, szakemberhez fordult. Őszinteség, feltárás nélkül csak az addig berögzült sémák, önigazolások várhatók.

Ma már ha valaki idő, energia hiányra hivatkozva nem kezd önismeretbe azt gondolom menthetetlen. A nyugati világhoz, Európa azon részére gondolok ahol a pszichológiai ismeret magasabb színvonalú mint nálunk, mi itt a vad keleten hatalmas lemaradásban élünk.

A sértett önérzet

A sértett önérzet

Találóbb sérült lénynek hívni magunkat, akik el kell hogy gyászoljuk azt a mély sebet, amit már a nagyszüleink is sajnos szégyenként éltek meg. A szégyen olyan erős bélyeg, hogy a hatása alól csak az tud szabadulni aki nem hiszi már tovább azt, amit a felmenői.

„Szeretem édesanyámat, de ő nem hiszi el nekem, mert összetéveszt apámmal, aki kínozta őt. Én viszont nem olyan vagyok, mint apám. Anyám az idegeimre megy, de nem akarom neki kimutatni a dühömet, mert akkor ott lenne a bizonyíték a kezében, hogy mégiscsak olyan vagyok, mint apám. Ami akkor sem igaz. Vissza kell tehát tartanom a dühömet, nehogy igaza legyen, de nem érzek iránta szeretetet csak gyűlöletet. Nem akarom ezt az érzést, azt szeretném, ha anyám olyannak látna és szeretne, amilyen vagyok, és ne utáljon úgy, mint apámat. Akkor most hogyan tudok jót tenni?!”

Erre az a válasz, hogy az ember nem tud jót tenni, amíg másokhoz igazodik. Csak saját maga lehet, s nem másvalaki, és a szüleit sem kényszerítheti rá a szeretetre. Vannak olyan szülők, akik csak a gyerekeik álarcán keresztül tudnak élni, és ha a gyerekük leteszi az álarcot, akkor gyakran hangzik el az általam oly gyakran idézett mondat:

„Csak azt szeretném, ha újra olyan lennél, amilyen régen voltál.”

Csak akkor tarthatjuk fenn annak illúzióját, hogy majd „kiérdemeljük” a szüleink szeretetét, ha letagadjuk mindazt, ami történt. Amint elhatározzuk, hogy kibontjuk az igazság minden bugyrát, az illúzió azonnal szertefoszlik, és ekkor már feladhatjuk azt az önbecsapást, amit sokan az alkohol, a kábítószerek és a gyógyszerek segítségével tartanak fenn.

A disztópia már megérkezett

A disztópia már megérkezett

Az igazi trauma az, hogy nem tudja valaki rávenni magát arra, hogy beismerje, van neki.
Túl szégyenletesnek, elviselhetetlennek gondolom, nem akarok szembesülni vele, elterelem róla a figyelmem. A legnagyobb fájdalom a magány, az érzelmi-lelki izoláltság, és az emiatti feszültséget oldani muszáj valamivel.

Ijesztő ahogy nevetünk pl. a mesterséges intelligencia által létrehozott barátnőkön, mert disztópikusnak tűnik, de az online pornó, az igen, ó ez természetes, normális, meg egészséges is.

Elfelejtjük, hogy a disztópia már megérkezett. A mesterséges intelligencia által létrehozott barátnők és szexbotok félelmetesek, de a fiatal generáció már fel van készülve ezekre. Már most is a szimulációk rabjai, a rémálom már elkezdődött, a profit éhes kapitalista csak eladja, miután sikeresen elnémított egy generációt, és kiszívta belőlük a vágyat, hogy más emberi lényekkel kapcsolatba lépjen. Pont ennyire deffektes a szocializmusból jött generáció is, azaz én.

Mi negyvenes-ötvenesek azért nem tudunk kapcsolódni, mert megtanultunk hazudni, képmutatásban élni. Amikor a traumáimról olvastam először, hogy ez az, összeugrott a gyomrom, az olvasást abba is hagytam, képtelen voltam szembenézni vele akkor. A szülői hanyagolás, megfegyelmezés, anyut-aput hagyni kell pihenni, vagy tv-t bámulni, esetleg az alkohol mámorában szenderedni, munka-alkoholba menekülni, érzelmileg szeparálódni, belső néma frusztrációba süllyedve vegetálni, szexéhségben szenvedni látni, illetve a kiéhezettséget a gyerekeken levezetni, ezt egy kamasz már az én időmben is fölfogta.

Megtanultunk egyedül megoldani mindent, a szülőket elkerülni, félni tőlük, és kímélni önmagunktól. Természetes, hogy aztán az emiatt érzett magányban elszürkül minden. A frissen jött “életérzés”, amit a nyugat kínált, az ottani infantilizmus hozta a szlogent, úgy kell kinézni mint egyesek, rivalizálni nőként a szépség fegyverrel, versengeni a férfiért. Ez a képmutatás, ál szeretet nem hozhatott mást, mint sérült gyerekek újabb generációját.

A mai kicsik az okostelóval minden méreghez hozzáférnek, a gyerekek a szexről algoritmusokból tanulnak, amelyeket úgy terveztek, hogy egyre lealacsonyítóbb tartalmak felé terelje őket. Olyan oldalakról tanulnak (6-8 évesen!) mint a pornhub, amelyek addiktív taktikákat alkalmaznak, jutalmakat adnak, grafikus pornót is játékos verzióban.

Szóval nem a pride-al van a baj, nem azt látva sérül a pici lelke, hanem a szülői képmutatástól, a hazugságra neveléstől, az érzéketlenségtől, az érzelmek kezelni nem tudásától, egy szóval a tudatlanságtól. Hiába ez a 21. század, a tudás Mekkája, a hatalomban szédelgők csak elválasztani tudják az összetartozókat, éket verni közéjük. Egy gép sosem nyújtja azt, ami két ember szemében, közelségében megszülethet, őszinte autentikus, képmutatás nélküli szerelem, barátság, és a gyerek.

A mindent irányítani akaró erőszakos vezető politikus lehetne kifutó modell, az ugyanilyen anya-apa szintén. A pici lélek, “ami“ amúgy mikor megérkezik még hatalmas, folyamatosan szűkül össze az őt ért kritikák, veszélyek hatására. Az első pár életévük meghatározza nem csak a saját, de az emberiség jövőjét is.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás