A szexualitás minden perverz formájában közös az, hogy a másik embert nem tartja a vágy tárgyának. A másik pusztán a nárcisztikus öröm eszköze. Ebben a tekintetben minden szexuális tevékenység perverznek minősíthető, ennélfogva minden szexuális tevékenység mentes is lehet minden perverz szándéktól, kivéve a szadizmust és a nekrofiliát.
A partner objektivizálása mögött az ember impotenciája, gyenge veszteségtűrése, sebezhetősége húzódik meg. Ha szeretem a partneremet, és elveszítem, akkor szomorkodom és gyászolnom kell. A veszteség miatt érzett fájdalomban az összes eddigi veszteség fájdalma is fölelevenedik, visszacseng. Ha viszont erotikus töltésem olyan, hogy valamit magam és szeretőm közé állíthatok, például egy fodros bugyit, tűsarkú cipőt, vagy egy sztereotip fantáziát, akkor, ha elveszítem is, akit szeretek, a fétisem megmarad. Egyszerűen csak kerítenem kell valakit, aki a szeretőm helyébe lép, és közben a fétis iránti rajongásom zavartalanul folytatódhat.
A szerelem nem csupán gyermeki eroticizmus, amely az odaadás egyre újabb és újabb bizonyítékait követeli. A szerelem gyengéd fogság is, amely a másik embert olyannak fogadja el, amilyen, teljes szubjektív valójában, anélkül, hogy tulajdonjogot vagy alávetettséget követelne. Nem szerethetsz olyasvalakit akit nem ismersz, és nem ismerhetsz meg olyasvalakit, akit nem szeretsz. A szerelem tehát személyes és bensőséges, a vágy viszont könyörtelen és személytelen is lehet. R. D. Laing gyakran példálózott ezzel: Ha az ember azt mondja: szeretem a marhasültet, akkor nem mondhatja, hogy együttérez a tehénnel, amelynek teteméből a kívánt húsdarabot kihasították.