Akkor jön elő ugyanis a múltból, amikor a legkevésbé lenne rá szükség, kritikus helyzetekben, fontosnak tartott pillanatokban, mert ekkor ki kéne nyílnia a szájnak, meg kéne szólalni, odébb kellene állni, a leginkább figyelmeztetni lenne jó a másikat mit tesz velünk. Mindenki követhet el árulást. Egy férj, aki ragaszkodik a feleségéhez, gondolván ez a szeretet. Egy anya, aki a gyerekeire hivatkozva marad benne a komfortos kényelemben, férfi, aki folyamatosan csalja a feleségét így őrizve meg a „sikeresség” énképét.
A legfölfoghatatlanabb az anyai arrogancia, amelyik a lányából csinál szolgalelket, a fiából élvhajhászt ami lényegében ugyanaz. A kor tette velünk, egy frászt, a kultúránk nevelte belénk, hogy a férfi ha apa lesz elég ha tudják otthon, ő van, dolgozik, nincs szükség többre. Most nem térek ki arra, mikor szidalmaz, becsmérel, sajnáltatja magát, ver, pofoz is.
Így aztán az anyáknak kell férfit nevelni a fiaikból, ami alapjaiban lehetetlen, hisz ellentétes a természettel, egy fiú nem az anyját akarja példaképnek amikor utánzással tanul, és ráadásul szívesen csak attól az apától, aki szereti őt, nem akitől tartania, félnie muszáj.
Aki szeret minket szülőként, tőle könnyen válunk el mikor társra lelünk. Ha viszont menekülni kell otthonról, akkor az érzelmi kötelék fogjaiként távozunk, és csak a látszat az, hogy szabadok lettünk.
Úgy indítunk játszmákat, legyen ez a párunkkal, barátainkkal, hogy ennek tudatában sem vagyunk. Nem tudjuk, hogy csak félig vagyunk jelen, nem tudjuk, hogy az érzelmeink teljes spektrumát meg lehet beszélni az intim kapcsolatban, lehet szó félelemről, vágyakról, mindenről. Figyelni is meg kell tanulni ahhoz, hogy a másik érezze fontos nekünk.
Lélegezni tudatosan, a gondolatokról, amik egyáltalán nem lényegesek a pár beszélgetése során, elvonni a figyelmet. “Csak” együtt kell akarni lennünk, és ez a legnehezebb annak, aki mindig félt kicsiként – nagyként, a személyisége kibontakozása helyett. Aki fél, nem lehet egész, a gondolatai kergetik ha kell, ha nem.
Úgy tudja: gondolkodik, tehát van.
Az egója annyira sérülékeny, mert kemény, hogy problémáknál, kríziseknél törik, összezuhan. Áldozatként viselkedik, holott a látszat lehet pont az ellenkezője: épp kínozza a partnerét. „Kedvencem”, inkább a halálom mikor a gyerekével csinálja, hiteti el, hogy feszültségben kell élni, panaszkodni éjjel meg nappal. Ez nem jelenti azt, hogy a panaszkodás vétek, csak ne a gyereket terheljük vele, és van olyan, aki szerint bírságolni sem ártana.
Felnőttként le lehet vetkőzni azokat a szerepeket, amik a játszmákat elégítik csak ki. Nyílván ehhez tudatában szükséges lenni a szenvedésnek, nem tagadva azt, mert ekkor látom, hogy nem tudok figyelni a másikra, idegesít ha ott van, csak azokra a negatív élményekre tudok gondolni amiket együtt éltünk át. Ha kimondom mit érzek, felszabadulok a nyomás alól.
Ha nem érzem amit érzek, akkor baj van: nem tudok megszabadulni annak traumájától, amit gyerekként hitettek el velem, rossz vagyok ha ellenkezem, ha élek – szabadon, játszva, érezve. Igen, ez is játék, de ez nem a másik manipulálását célozza, nem a “tisztes” távolságtartást, hanem azt, hogy együtt is vagyunk, és külön is, még pedig egészen, jól.
Mikor egy spirituális elvonulásra sor kerül, ott a gyermekkori megfegyelmezettség tud hatékony lenni, végigüli az ember naponta azt a 2*35 percet, le is sétálja a kirótt köröket.
Viszont ha nem néz szembe az önismereti hiányosságaival, azok újra és újra kényszeres cselekedetek, szokások, mechanikák formájában visszaköszönnek.
Évek óta vezetek csoportokat, tanítok figyelmet, tudatos légzést, relaxációt, koncentrációt. Ugyanazt, amit magamnak is. Mondhatni kapisgálom mi szükséges egy józan élethez. Hozzám nem betegek jönnek, nincs is meg a jogosítványom a pszichés betegségek kezeléséhez, olyanok jönnek, akik nem értik magukat, a párjukat, a szüleiket, gyerekeiket, testvéreiket. Ők az egészségesek, mert tartozni szeretnének valakihez, akit szeretve ismernek meg és élik le az életet a társaságukban, úgy, hogy közben maguk is kiteljesedhetnek.
