Megérkezve a faluba (amelyen az idő cseppet sem modernizált, magyarán az ember nem formálta agyon, az autentikus természet meg az útbaigazító kettő darab fürdőkád az út szélén, az abszurd humor…), szóval tudtam, hogy jó lesz.

Kutyák, macskák, sár, a „nyughatatlan nénit békén kell hagyni, aki itt lakik az udvarban” instrukció után megérkezett mindenki.
Részletes beszámolót nem írok, az élményt a szívemben hoztam haza és leírhatatlan… maximum beépítem a munkámba, és hasznos lesz.

A tény, ami makacs szárazságán és embertelenséggé is aljasító mivoltán túl hasznos: – Van száz egységnyi potenciálunk születésünkkor amivel megindulhatunk a fejlődés útján. Ha a korai fejlődési szakaszban leválik róla tíz vagy húsz egységnyi (a megszégyenítés az ezt okozza), akkor a következő szintre már csak kilencven vagy nyolcvan egységnyi potenciállal érkezünk. A tudatosság tíz-húsz százaléka megrekedt az első szinten, egy kis tudattalan árnyék formájában. Ez az árnyék megpróbálja rábírni az egész szervezetet, cselekedjék az ő ösztönzéseinek, vágyainak megfelelően.

Minél inkább vagy kiszolgáltatva a számodra legfontosabbak (szülők, nevelők) indulatainak, ösztöneinek gyerekként, annál súlyosabb árnyékkal vagy kénytelen szembenézni idővel. Az én többi része tovább fejlődik, viszont mire felnőttkorba ér, esetleg már a potenciálja negyven százalékát is elveszíthette, és ezek a leszakadt darabok rejtett szubjektumként élnek tovább azon a fejlődési szinten, amelyen az elszakadás idején álltak. Próbálnak felszínre jönni, egyre erőteljesebben követelőznek és ki kell elégíteni az igényeiket. Visítoznak, ordítanak, de mivel a létezésüknek nem vagy tudatában, bensőd háborgását úgy értelmezed, hogy depressziós, rögeszmés, szorongós vagy. Ezt hívják neurotikus tüneteknek. És ez az alacsonyabb szintű világképhez való ragaszkodás az életenergiát őrli fel. Az ellene való védekezés is szívja az energiát.

Ha valaki nem vesz tudomást a „pincében” rekedt negyven százalékról és nem integrálja, akkor nem tud magasabb szintre jutni. Tudatosítani, kapcsolatba kell kerülni az alacsonyabb szinteken ragadt szubjektumokkal (én részek), felfedni őket a tudatunk előtt, és akkor végre a rögeszméktől megszabadulunk, csatlakozni lehet a tudati fejlődés útján haladó énhez. Ekkor a program (evolúciós fejlődés) részeivé válnak, és többé nem fejtenek ki reakciós, a fejlődés ellenében ható, visszahúzó erőt az énre a tudat pincéjéből. Integrált egység lesz az én, energikus, és ennek birtokában már tovább fejlődhet.

Volt egy kb. 50 perces gyakorlatunk a táborban amikor körben ültünk, és mindenki csak várt egy megszólalóra… a kín, a feszültség tapintható volt, aztán megérkezett a felmentés hangja, átvéve a figyelmet és magára fordítva, de aztán meg ez lett az idegőrlő… – ekkor is a szürke zóna jelentkezik, amit a hétköznapokban jobbára tudatosan nem erősít fel senki ennyire, mert kifut a helyzetből, érthető okból.

Amíg a könyvekben olvasunk a szégyenről addig csak átsuhan rajtunk az érzet (vagy még az sem), de azok a helyzetgyakorlatok amiket csináltunk, megformálva, megszemélyesítve úgymond testet öltve az elviselhetetlent, megtapasztalhatóvá tették mekkora erő lakozik bennünk.

A hisztéria amivel mindannyian szembetaláljuk magunkat a világban vagy a párkapcsolatainkban, abszolút más reakciót fog belőlünk kiváltani ezek után, hiszen a tudattalanunk tartalma már nem annyira terhelt mint korábban volt, és nem kerül a belső nyugalmunk megfizethetetlen árba.

Az az ember, aki megtanult tűrni, hallgatni, kieresztette a hangját, felszabadította az elnyomása alól a dühét, fájdalmát, mi többiek pedig élvezettel éreztünk együtt vele.

A testi – lelki közelség elviselhetetlensége a fokozott szorongás megjelenése miatt legyőzhető, ha gyakorlat formájában ismerkedünk vele, és megszelídítjük a “szörnyet”.