„Légy az a felnőtt, akire gyerekként szükséged lett volna!”
Az elgyászolatlan anya-apaseb ami mindig nehézséget okoz a kapcsolataidban, csoportos vagy/és egyéni önismereti munkában feldolgozhatóvá képes válni:
Az a gyermek, aki a maga idejében valódi figyelmet kapott, felnőtt korában jobban tudja nélkülözni, mint az, aki ilyet soha nem élhetett át. Ha tehát valaki „mohón” igényli a figyelmet, az mindig annak a jele, hogy olyat keres, amit soha nem kapott meg, és nem annak, hogy valamiről nem akar lemondani, mert gyerekkorában túl sokat kapott belőle.
Van aki akkor szembesül azzal mennyire értékes az emberi figyelem, mikor először beszél a nehézségeiről egy másik erős nőnek (saját tapasztalat), aki együtt képes érezni vele, hiszen addig nem is tudta milyen. A ránk eső sugárzó figyelem hatására meg merjük engedni magunknak a gyengédséget, amiről addig nem volt tudomásunk. Ha hagyjuk, mert nem szégyelljük, engedjük felszínre jönni a fájdalmat, a lelkünk könnyebbé kezd válni. Megtanuljuk őszintén kifejezni azt, ami van, és amit szeretnénk.
Az anyával, vagy elsődleges gondozóval való kapcsolat életünk első és legmeghatározóbb kapcsolata. Életünk első időszakában teljesen egynek éljük meg magunkat az anyánkkal, az ő idegrendszere az, amelyet “kölcsönad”, az ő érzései a mi érzéseink is. Bár gyermekkorunk további része a fokozatos leválásról szól, a vele való kapcsolódásunk az összes többi kapcsolatunknak is meghatározó alapja.
Amikor az anyánk érzelmileg éretlen, sokszor elérhetetlen, elutasít, gúnyol, a saját fájdalmai miatt nem tud jelen lenni nekünk vagy nem élvezi a velünk való kapcsolódást, az egy óriási veszteség.
