„Nincs megvetendőbb, mint a félelemre alapozott tisztelet.” – írta Camus.
A csecsemő a világra érkezvén annyira kiszolgáltatott, hogy ilyen állapotban csak a szülei jóindulatában bízhat. Erre a jóindulatra rendezkedik be, ehhez mérten mer bízni az életben. Ha a szüleiben csalódnia kell, az életét fogja utálni amit az ilyen szülő sajnos utólag sem tud megértéssel fogadni, nem látja az okot és annak okozatát. Nem érti a gyereke dühét, kétségbeesését, továbbra is kitart az elvei mellett.
„Igen, akinek gyereke van, az szorong. Elengedjem a buliba? Elengedem. Szorongok. Egyedül jön haza. Szorongok. Ha úgy tűnik, hogy valami baj van, netán droghelyzet, akkor sokszorosan szorongok. De ez az élettel jár. Ki kell bírni. Aki nem tudja a saját szorongását kordában tartani, az kezeltesse magát. Ez a tanácsom. Tehát szorongok, és folyamatosan vacillálok, hogy egy aggasztó helyzetben szóljak-e, mondjak-e valamit, vagy ne, vagy még ne. Nem mindig célravezető ugyanis szólni, néha épp az ellenkező irányba lököm vele a gyereket. Persze van olyan helyzet, amikor úgy érzem, most muszáj valamit mondanom – akkor mondok. De nem érzelmi nyomatékkal, nem terrorisztikusan, inkább gondolatokat vetek fel, segítséget kínálok, ötleteim vannak, kérdezek. Nevelni kamaszkorban már – késő. Hogy mi történik a gyerekkel 14-16 éves korában és utána, az igenis az újszülöttkorban és a kisgyerekkorban dől el. Nem tévedés, amit az analitikus pszichológia és pszichoanalízis állít: hogy az első három év benyomásai döntő jelentőségűek a gyerek egész élete szempontjából. Ezt mindig érdemes szem előtt tartanunk.” Dr. Vekerdy Tamás