Akarata ellenére nem lehet segíteni senkinek. Szabad akarattal rendelkezik az egyén az életéről, de az a valaki is, akinek nincs tiszta tudata. Egy önismereti munka ha alapos, begyógyulnak a lelki sebek, a bizalomra való képesség megjelenik, a kapcsolatok minősége megjavul.

Mikor valaki nem kér segítséget, mert azt hiszi magára van utalva, ekkor a felnőtt tudatállapot helyett a sérült gyermeki tudat dönt, mert ezt szokta meg. Nincs segítség.

Ha a szülők kielégítetlen igényeiket kivetítik a gyermekre, például bizalmasuknak tekintik őt és neki panaszolják el a házastársukkal kapcsolatos problémáikat, felborítják azt a hierarchiát, ami a normális kötődési minta alapján nyugszik. A kötődő agy ösztönösen dominancia szerint rangsorolja a résztvevőket.

A velünk született agyi apparátusba be vannak ágyazva az archetipikus pozíciók, amelyek durván uralkodóra és függőre, illetve gondoskodóra és gondozottra oszlanak, tehát arra, aki ad, és arra aki kap. Ez a képlet még a felnőtt kötődésekre is igaz, mint amilyen a házasság, bár egészséges, kölcsönös kapcsolatban nagymértékű ide-oda történő elmozdulás van a gondoskodó és a gondoskodásra szoruló szerepe között, és ezt a mozgást a körülmények, illetve az szabja meg, hogy a házasságban a felek hogyan osztják meg a felelősséget.

A gyermekek a felnőttekkel szemben a függő, a gondoskodást kereső oldalon helyezkednek el. Azok a gyerekek, akik a kötődési hierarchiában megfelelően helyezkednek el, ösztönösen azt akarják, hogy gondoskodjanak róluk. Minden kényszer nélkül, önként felnéznek a szüleikre, hozzájuk fordulnak válaszokért, és alkalmazkodnak hozzájuk. Ez a dinamika a kötődés legbenső természetéből fakad. A függőségnek e nélkül az érzete nélkül a viselkedést nehéz irányítani. A gyerek keres pótlékot félelmében, mert magára van utalva. És ez csak rosszul tud végződni.

„Az egymástól való elválásunk optikai csalódás.” – mondá Einstein, vagyis a születéssel bekövetkezik az első trauma, hisz leválasztódunk az egységélményről.

Téves, vagy korlátolt gondolat, hogy csak az anyánkhoz tartozunk míg a testében vagyunk. Ő az összeköttetés az Egészhez. Ha az anya nem akarja a gyereket, mert annyira belefeledkezik a földi történésekbe, vagyis elfelejtette az egység élményét, beazonosult az érzékszervi valósággal, úgy éli meg, hogy a benne fogant, növekvő kis ember, belőle vesz el, őt károsítja azzal, hogy megszületik.

Bizonyos értelemben valóban egótlanná válik az anya, mert a csecsemő megszületésével törik az az énkép, amit a nő önmagáról addig hitt. Könnyű vádolni őt, hogy önző, csak aki ezt teszi, ő milyen?

Emlékeztetőül: az egység élményéből kivált én-tudat, ha úgy tetszik őrült, hisz teljesen el képes hinni a szeparációt. Vagyis az a másik valaki, aki itt áll előttem, tőlem teljesen független, félelmetes a számomra, el tud tőlem venni ezt-azt. Ja és ez kölcsönös. LSD vagy egyéb pszichedelikus szer hatására eltűnik az “én” fala, megélhető az, amiről írok. A meditálásnak is van egótlanító következménye.

Természetesen szüksége van a megszülető babának olyan anyára, aki őt szereti, óvja, gondoskodik róla. Ebbe az is beletartozik, hogy tudatában van, nem az övé a pici, nem a birtoka, ő, az anya csak kapocs az egész univerzumhoz tartozó kis lénynek.

Ha ellenségnek éli meg, az nem jó egyiküknek sem. Mert ez azt jelenti, abszolút megfeledkezett a valóságról, áldozatává lett a vele történteknek. És az elkövető a pici lény. (A férfi, a világ.)

Természetesen a pici is ellenségnek éli meg az anyját, hozzászokik ahhoz, hogy bújjon el előle. A testétől is külön tud válni, azzal azt tesznek a szülei amit akarnak, ő (a kisgyerek) nem érez semmit. Ez az állapot később mint szokás megmarad, egy terápia segít feloldani az érzéketlenséget, a magányt, amivel felnőttként az ember már önmagát bünteti. Ha nem bántalmazzák a szülők, nincs szüksége terápiára, természetesen következik be az “én” élményének kialakulása. Ilyen rettenet kevés van. Tudatos szülő képes a gyermeke szükségleteinek tudomásul vételére.

A spiritualitás ha megjelenik bármelyiküknél, ráébredve az ellenségkép szükségtelen voltára, a szülőt vagy a gyereket (a másikat) teljes mértékben el képes fogadni. Ez nem jelenti azt, hogy nem tud védekezni ha támadják, sőt! Egészséges “én” határral rendelkezve kiáll másokért is, ha a segítségét kérik. A kibillent polaritás, a jin-jang egyensúlya nélkül a lélek háborúsága tovább tart.