A legnehezebben feledhető emberi cselekedet az árulás.

A legnehezebben feledhető emberi cselekedet az árulás.

Akkor jön elő ugyanis a múltból, amikor a legkevésbé lenne rá szükség, kritikus helyzetekben, fontosnak tartott pillanatokban, mert ekkor ki kéne nyílnia a szájnak, meg kéne szólalni, odébb kellene állni, a leginkább figyelmeztetni lenne jó a másikat mit tesz velünk. Mindenki követhet el árulást. Egy férj, aki ragaszkodik a feleségéhez, gondolván ez a szeretet. Egy anya, aki a gyerekeire hivatkozva marad benne a komfortos kényelemben, férfi, aki folyamatosan csalja a feleségét így őrizve meg a „sikeresség” énképét.

A legfölfoghatatlanabb az anyai arrogancia, amelyik a lányából csinál szolgalelket, a fiából élvhajhászt ami lényegében ugyanaz. A kor tette velünk, egy frászt, a kultúránk nevelte belénk, hogy a férfi ha apa lesz elég ha tudják otthon, ő van, dolgozik, nincs szükség többre. Most nem térek ki arra, mikor szidalmaz, becsmérel, sajnáltatja magát, ver, pofoz is.

Így aztán az anyáknak kell férfit nevelni a fiaikból, ami alapjaiban lehetetlen, hisz ellentétes a természettel, egy fiú nem az anyját akarja példaképnek amikor utánzással tanul, és ráadásul szívesen csak attól az apától, aki szereti őt, nem akitől tartania, félnie muszáj.

Aki szeret minket szülőként, tőle könnyen válunk el mikor társra lelünk. Ha viszont menekülni kell otthonról, akkor az érzelmi kötelék fogjaiként távozunk, és csak a látszat az, hogy szabadok lettünk.

Úgy indítunk játszmákat, legyen ez a párunkkal, barátainkkal, hogy ennek tudatában sem vagyunk. Nem tudjuk, hogy csak félig vagyunk jelen, nem tudjuk, hogy az érzelmeink teljes spektrumát meg lehet beszélni az intim kapcsolatban, lehet szó félelemről, vágyakról, mindenről. Figyelni is meg kell tanulni ahhoz, hogy a másik érezze fontos nekünk.

Lélegezni tudatosan, a gondolatokról, amik egyáltalán nem lényegesek a pár beszélgetése során, elvonni a figyelmet. “Csak” együtt kell akarni lennünk, és ez a legnehezebb annak, aki mindig félt kicsiként – nagyként, a személyisége kibontakozása helyett. Aki fél, nem lehet egész, a gondolatai kergetik ha kell, ha nem.

Úgy tudja: gondolkodik, tehát van.

Az egója annyira sérülékeny, mert kemény, hogy problémáknál, kríziseknél törik, összezuhan. Áldozatként viselkedik, holott a látszat lehet pont az ellenkezője: épp kínozza a partnerét. „Kedvencem”, inkább a halálom mikor a gyerekével csinálja, hiteti el, hogy feszültségben kell élni, panaszkodni éjjel meg nappal. Ez nem jelenti azt, hogy a panaszkodás vétek, csak ne a gyereket terheljük vele, és van olyan, aki szerint bírságolni sem ártana.

Felnőttként le lehet vetkőzni azokat a szerepeket, amik a játszmákat elégítik csak ki. Nyílván ehhez tudatában szükséges lenni a szenvedésnek, nem tagadva azt, mert ekkor látom, hogy nem tudok figyelni a másikra, idegesít ha ott van, csak azokra a negatív élményekre tudok gondolni amiket együtt éltünk át. Ha kimondom mit érzek, felszabadulok a nyomás alól.

Ha nem érzem amit érzek, akkor baj van: nem tudok megszabadulni annak traumájától, amit gyerekként hitettek el velem, rossz vagyok ha ellenkezem, ha élek – szabadon, játszva, érezve. Igen, ez is játék, de ez nem a másik manipulálását célozza, nem a “tisztes” távolságtartást, hanem azt, hogy együtt is vagyunk, és külön is, még pedig egészen, jól.

Mikor egy spirituális elvonulásra sor kerül, ott a gyermekkori megfegyelmezettség tud hatékony lenni, végigüli az ember naponta azt a 2*35 percet, le is sétálja a kirótt köröket.

Viszont ha nem néz szembe az önismereti hiányosságaival, azok újra és újra kényszeres cselekedetek, szokások, mechanikák formájában visszaköszönnek.

Évek óta vezetek csoportokat, tanítok figyelmet, tudatos légzést, relaxációt, koncentrációt. Ugyanazt, amit magamnak is. Mondhatni kapisgálom mi szükséges egy józan élethez. Hozzám nem betegek jönnek, nincs is meg a jogosítványom a pszichés betegségek kezeléséhez, olyanok jönnek, akik nem értik magukat, a párjukat, a szüleiket, gyerekeiket, testvéreiket. Ők az egészségesek, mert tartozni szeretnének valakihez, akit szeretve ismernek meg és élik le az életet a társaságukban, úgy, hogy közben maguk is kiteljesedhetnek.

Mi a szenvedésünk forrása?

Mi a szenvedésünk forrása?

Mi a szenvedésünk forrása? A saját gondolataink, és az ebből keletkezett érzelmi káosz. Szükség van rájuk, és ráadásul az elfojtott érzelmeink megbetegítenek. Ha viszont csak úgy ráöntjük a környezetünkre öntudatlanul a hatás-ellenhatás karmájában szenvedünk.

A furmányos észt meg kell tanulni megzabolázni oly módon, hogy ha nem kell, ne gondolkodjak, ha viszont kell, akkor tisztán, egyszerűen tegyem, ha pedig kreatívan, analitikusan kell, akkor azt tegyem, de ne állandóan, ne legyek saját gondolati szokásaim áldozata. A legtöbb embernek nincs meg az, ami ezt szabályozza.

És ez érvényes az érzelmekre is: hogyan tudjuk a legszebb, legkedvesebb szerető érzést kihozni magunkból. Ez mind egy belső út kérdése. Ha ezt az utat nem járjuk, akkor csak sodródunk, és reményvesztetté válunk. Akkor is ha úgymond szerencsés égisz alatt születtünk, és a világ káprázataiban bízunk. Az elkényelmesedett ember, szerepeibe ragadva nehezen kezd el változtatni, tudatszintű változtatás szükséges ahhoz, és nagyon sok bátorság, kitartás , hogy merjen őszinte lenni önmagához, utána másokhoz.

Ha szeretnéd megismerni egy ember valódi jellemét, akkor figyeld meg mit tesz azután, hogy kiderül, hibázott.

Ha anyám valóban szeret…

Ha anyám valóban szeret…

„Ha az anyám valóban szeret, akkor én szerethető vagyok. Ha anyám becsap a kedvességével, akkor én egy félrevezethető undok lény vagyok, a hisztériás álszeretetet mímelve én is átverem a környezetemet. Nekem jár az, hogy mindenki tegyen úgy, mintha szeretne engem. S ha ennyire sem becsül, akkor nagy cirkuszokkal indulok el a szeretet kikényszerítésére, amiből legtöbbször rejtett, majd nyílt utálat kel életre.” (Popper Péter)

Ha az ember teljesen fel akar ébredni a feltétel nélküli szeretet csapdájából, azt gondolom szerencsés. Mert nem akarja saját és mások hazugságainak kuszaságát, energiavámpírságát, figyelmetlenségét tovább éltetni.

Természetes, hogy vannak nehéz pillanatok, nem fájdalommentes tudomásul venni a traumákat. Sőt, a legfájdalmasabb. Érdekes ráébredni, mennyire érzéketlenné volt muszáj válni egykor… viszont épp ezért megérthető, integrálható, megtapasztalható a teljes életünk.

Érzelmi konfliktusok

Érzelmi konfliktusok

Dr. Ryke Geerd Hamer abszolút logikusan, tárgyilagosan, biológiai-élettani szemszögből írja le a testünk normál alapállapottól eltérő működését, konkrétan az érzelmi konfliktusok hatására kialakuló szervi elváltozásokat (régi nevén megbetegedéseket), beleértve minden elváltozást, ami bizonyítottan nem mérgezés, baleset, sugárzás, stb. következménye.

Hamer doktor nem az orvostudományi egyetemeken oktatott alapfeltételezésekből indult ki, miszerint a betegség a testünk meghibásodása, génhiba vagy a kórokozóknak kikiáltott mikroorganizmusok rosszindulatú támadása, hanem azt kereste, milyen összefüggés van a lelki konfliktusok, az agy és a szervi elváltozások között. Felismerte, hogy a korábban megbetegedésnek vélt folyamatok kivétel nélkül a szervezetünk értelmes biológiai válaszreakciói egy drámaian, váratlanul, felzaklatóan, elszigetelten megélt és megoldatlan lelki (érzelmi) konfliktusra.

A lelki konfliktusaink szervi elváltozásokat produkálnak, a megbetegedés a szervezetünk értelmes biológiai válaszreakciója egy számunkra fontos személlyel megélt felzaklató, megoldatlan lelki( érzelmi) problémára.

Ne hibáztasd magad azért, mert nem tudtad az érzelmeidet nyíltan kommunikálni, és emiatt konfliktus hátán konfliktus csücsül az életed valamelyik területén (vagy épp az egészen).

Jószerivel az ember csak néz mint Julcsi a moziban, mikor pl a párja nekitámad a vádaskodásaival, felelőssé téged téve a saját belső bizonytalanságáért, a nyugtalanság pedig csak tovább gyűrűzik.

Ugyanilyen mikor a gyerek (nagykorú) vonja felelősségre a szülőt, amiért képtelen elköteleződni valami mellett. (Munka vagy párkapcsolat.)

A tudatosság nem büntet, ellenkezőleg, felszabadít a nyomás alól ami a bűntudatból származik.

Féltékenység (2. rész)

Féltékenység (2. rész)

Mindannyian átmegyünk a féltékenységen (mint az összes többi kellemetlen, sajgó érzésen). Féltékeny lehet az ember: ha valaki szebb, okosabb, gazdagabb, stb… Felmerülhet ilyenkor a féltékenység kezelése iránti igény.

A helyzet úgy néz ki, hogy mióta azt hisszük, hogy magunkévá tettük a spirituális tanításokat, elhisszük, hogy mi már valóban túlléptünk a birtoklási vágyból fakadó érzelmeken. Pedig csak elfojtottuk őket.

De jön az élet (a valódi nagymester), ami megmutatja, hogy van még min melózni, hiszen a párom mással csatangol. Jól érzi magát, engem pedig megesz a fene. A féltékenység kezelése ekkor merülhet fel bennünk.

A féltékenység kezelése – Mi a tanulság?

Hogy nem csapom be magam, mikor jön a düh, vagy az elegem van, hanem belemerek menni az érzésbe és a végére járok a dolognak. Mert Buddha azt tanítja, hogy az ember halálakor elemeire esik szét. Mint energiamennyiségek, tettei, gondolatai, érzései megmaradnak és ezekből egy idő után összeállhat egy új emberi lény.

Itt van ez a mécses, egész éjjel dolgoztam a fényénél. Reggel elfújom. Este újra meggyújtom. Az edény ugyanaz, az olaj ugyanaz, a kanóc ugyanaz, de ugyanaz-e a láng, ami fellobban a következő éjszakán?

Tehát tanulni vagyunk itt a földön, lehet lazítani, de ha munka van, azt a fájdalmak jelzik és akkor a munkát érdemes elvégezni. (Ha nem így gondolja vagy teszi valaki az sem baj. Maximum újra és újra futja ugyanazokat a köröket, míg fel nem ismeri önmagát a köreiben…)

Az anyával megélt csalódások

Jönnek hozzám fájdalmas múltú emberek, anya felé irányuló haraggal. Mivel az én erőm emlékeztetheti őket az anyával megélt csalódásukra ezért ellenállást, taszítást váltok ki belőlük. Teljesen rendben van ez is.

A tudásomon felül az éberségem, a jelenben levésem az ami a terápiában rendelkezésünkre áll. Érzékelem mikor a “majom” etetése történik, vagy valódi áttörés következik be.

Nem volt szándékom az emberekkel való ilyen jellegű munka, de így alakult. Most sem vagyok toleráns a személyemmel kapcsolatban, mert ha az “én” jön elő belőlem, visszavonulok és dolgozom magammal. Ezt a terapeuták szupervíziónak hívják.

Szerencsémre vannak körülöttem tudatossággal bíró emberek akik megmondják (én is tudom) ha nem vagyok a helyzet magaslatán. Mikor nem voltam alkalmas erre a munkára még, máshoz küldtem a hozzám fordulókat.

Ha dolgozok valakivel a jelenlétem empatikus érzetet kelt. Ez nem azt jelenti, hogy vele zokogok vagy ordítok, hanem azt, hogy támogatom az érzet megélésében.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás