Nagyon nehéz szülőnek lenni, inkább úgy fogalmaznék, hogy anyának, apának. Otthon lenni a gyerkőccel, eggyel-kettővel… óriás kihívás a nőnek, főleg mostanában. (Ebben az évezredben…) Egyedül van otthon velük egész nap. Idegesítőek, macerálják egymást, veszélyeknek vannak kitéve, úgy figyelni rájuk, hogy közben ne feszélyezze őket az ember.
De közben ellátni az egyéb teendőket, vásárolni, főzni, takarítani, pakolni hogy a lego ne álljon az ember talpába… Sétálni menni, altatni, este a férjet csinosan várni, kedvesen…, aki megjön és tele a feje az egész napos feszültséggel, a felelősséggel, amit a család is jelent.
Pár év eltelik így, mondjuk 4-5, és kimerülnek teljesen. Tudom, hogy folyik mindenhonnan a tökéletes testről, nevelésről, életértékekről a penitencia, de ebben a háborúban áldozattá válik mindenki. Nem attól lesz valaki jó anya, apa, hogy nem fegyelmezi a gyerekeket. Sőt, ha elhangzik, hogy „menjetek azonnal a szobátokba, mert anya, apa kettesben szeretne maradni”, ettől nem lesz traumatizálva senki. Hisztizni lehet hogy fognak, tanulják, majmolják egymástól is az oviban, suliban.
De ha nem töltekezik egymásból a két felnőtt, nem kommunikálnak, nem érdeklődnek egymás iránt, nem beszélik meg a csalódást ami érte őket a családalapítással (hiszen van aki a sajátjából menekül az újba), később nagyon nehéz lesz bepótolni. Ha olyan tudása van magáról, hogy őt tökéletesen nevelték, vagy azt tudja, hogy mennyire nem… fontos, hogy megbeszéljék, kinek mi az értékrendje. Ami, ha menet közben változna, arról is őszintén…
A csalódás akkor is bekövetkezik, ha teljesen felkészül az ember a gyerkőc fogadására. Akkor is, ha fejben, a könyvespolcon, tableten ott van az infók tárháza, mert az átélésük a helyzeteknek más. Az öröm pillanatai pedig, ahogyan azt a szülők képesek megélni vagy nem, az első másodperctől kezdve beivódnak a gyermek elképesztően fogékony szenzorain keresztül.
Azért ilyen nagy a későbbiekben a hatásuk a korai megéléseinknek, mert üresen jövünk, érkezünk a szüleinkhez képest, és nekünk ők az isteneink. A csalódásról pedig: csak azért következhet be, mert ahhoz, hogy másképp csináljunk valamit, szükséges a kiábrándulás.