Ha nincs kihez visszatérni nincs értelme elindulni a világba.

Az elszigetelődés csak hátránnyal jár. Hogy fordulhat elő az, hogy a felnőtt ember magányos, esetileg akkor is ha van mellette társ?

A lelki elszigetelődést kisgyerekkorban tanuljuk meg. Ez azt jelenti, hogy ha a kisgyereknek nincs módja megértetni magát a szüleivel élete első éveiben, nem fogadják a szülei a belőle jövő érzéseket megértéssel nyugtázva, és az életkorának megfelelő reagálással, akkor nem tud felszerelkezni az alapvető alkalmazkodás kellékeivel élete egészét tekintve. A biztonság korai megtapasztalása és ennek következménye az érzelmek stabil háttere, ami elengedhetetlen az értelmi fejlődésünkhöz. Biztonság hiányában a magasabb igények nem jelennek meg.

Az érdeklődés a világ dolgai iránt elveszik. A negatív illetve az izgalmas pozitív érzelmek is elrejtve maradnak. A gyermekkorban elszenvedett szülői gúny következménye, hogy a kisgyerek a szomorúságát elrejti, a fenyegetéseknek, ütlegeknek a következménye, hogy a kicsiben megjelenő izgalom miközben például egy vázát felemel és elejt, képes örökre eltűnni.

Ezeket a hatásokat egy szülő tudatlanságából kifolyólag is okozhatja a gyerekének. (Valószínű nem gondol bele abba, hogy ha a váza fontosabb mint a gyerek élményérzete akkor mit fog okozni ez a későbbiekben.) És ahogy egy meghalt szülő önhibáján kívül okoz csalódást az elhagyott gyermeknek, úgy a magára hagyás, a nem összehangolódás is egy adott életszakasz legfontosabb fejlődési teljesítményének csorbulásával jár. Hűtlen lesz a gyermekéhez, akinek életfeladata lesz pótolni, újra tanítania magát az érzelmei helyes felfogására, és az igényei kifejezésére.

Az örömmel, bánattal, szomorúsággal való egyedül maradás minden későbbi szégyenélményünk alapja. A depressziós, alkoholista szülő kerüli a kicsi tekintetét, aki ezáltal nem tudja tükörként használni anyja vagy apja arcát. Elveszettnek érzi magát egész életére, úgy fog védekezni a fájdalommal szemben, hogy ő is kerülni fogja a szemkontaktot. Sajnos ez együtt jár a világ dolgai iránt érzett érdeklődés elvesztésével is.

Az önismeret tudatos építése, ahogy Berne fogalmazott, egy olyan adomány az ember életében, amellyel túlléphet az eredeti, gyermekkorban íródott program korlátain. Korrigálhatóak a hiányosságok, gyógyulhatnak a sebek, hogy kinek adatik meg ez a lehetőség az az első években dől el szintén. Ha van egy jóindulatú ember a kicsi közelében, vagy később egy kedves tanár-segítő, ezek mind segítik azt a folyamatot aminek a lényege, hogy az ember önmagára leljen. A gyermekkorban ért hatásokkal szembenézni nem könnyű feladat, sőt a legnehezebb. Nem véletlenül kerüli az ember amíg csak lehet…de, csak addig amíg hinni akar egy tökéletes szülői tekintélyben.

Érdemes megtanulni azt, hogy a tökéletlenség nem félelmetes, ami viszont az, az érzelmeitől, a lelkétől távol élő ember. Hisz bármire képes csak azért, hogy az együttérzést elkerülje. Agresszíven állt ő hozzá az anya és az apa ezáltal ő is agresszíven áll a világhoz. Mennyire általános volt ez a múltban arról a természet mai állása tájékoztat minket. A rengeteg túlzó büntetés, a legártalmasabb nevelési attitűd ami a szabad-önálló akaratot fojtja el, a manipulatív tisztességtelen bűntudat keltés, a legelemibb figyelem megvonás a gyerekektől ezek mind szorongó, bármikor egymásnak feszülni képes embereket hoz létre.

Tudom, hogy nagyon fájdalmas és ijesztő, kritikus ez az írás. De nincs idő tovább várni.

Az oldalon cookiekat használunk, hogy a jövőben minél személyre szabottabb tartalmakat készíthessünk Neked. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás