Ha nincs kihez visszatérni nincs értelme elindulni a világba.
Az elszigetelődés csak hátránnyal jár. Hogy fordulhat elő az, hogy a felnőtt ember magányos, esetileg akkor is ha van mellette társ?
A lelki elszigetelődést kisgyerekkorban tanuljuk meg. Ez azt jelenti, hogy ha a kisgyereknek nincs módja megértetni magát a szüleivel élete első éveiben, nem fogadják a szülei a belőle jövő érzéseket megértéssel nyugtázva, és az életkorának megfelelő reagálással, akkor nem tud felszerelkezni az alapvető alkalmazkodás kellékeivel élete egészét tekintve. A biztonság korai megtapasztalása és ennek következménye az érzelmek stabil háttere, ami elengedhetetlen az értelmi fejlődésünkhöz. Biztonság hiányában a magasabb igények nem jelennek meg.
Az érdeklődés a világ dolgai iránt elveszik. A negatív illetve az izgalmas pozitív érzelmek is elrejtve maradnak. A gyermekkorban elszenvedett szülői gúny következménye, hogy a kisgyerek a szomorúságát elrejti, a fenyegetéseknek, ütlegeknek a következménye, hogy a kicsiben megjelenő izgalom miközben például egy vázát felemel és elejt, képes örökre eltűnni.
Ezeket a hatásokat egy szülő tudatlanságából kifolyólag is okozhatja a gyerekének. (Valószínű nem gondol bele abba, hogy ha a váza fontosabb mint a gyerek élményérzete akkor mit fog okozni ez a későbbiekben.) És ahogy egy meghalt szülő önhibáján kívül okoz csalódást az elhagyott gyermeknek, úgy a magára hagyás, a nem összehangolódás is egy adott életszakasz legfontosabb fejlődési teljesítményének csorbulásával jár. Hűtlen lesz a gyermekéhez, akinek életfeladata lesz pótolni, újra tanítania magát az érzelmei helyes felfogására, és az igényei kifejezésére.
Az örömmel, bánattal, szomorúsággal való egyedül maradás minden későbbi szégyenélményünk alapja. A depressziós, alkoholista szülő kerüli a kicsi tekintetét, aki ezáltal nem tudja tükörként használni anyja vagy apja arcát. Elveszettnek érzi magát egész életére, úgy fog védekezni a fájdalommal szemben, hogy ő is kerülni fogja a szemkontaktot. Sajnos ez együtt jár a világ dolgai iránt érzett érdeklődés elvesztésével is.
Az önismeret tudatos építése, ahogy Berne fogalmazott, egy olyan adomány az ember életében, amellyel túlléphet az eredeti, gyermekkorban íródott program korlátain. Korrigálhatóak a hiányosságok, gyógyulhatnak a sebek, hogy kinek adatik meg ez a lehetőség az az első években dől el szintén. Ha van egy jóindulatú ember a kicsi közelében, vagy később egy kedves tanár-segítő, ezek mind segítik azt a folyamatot aminek a lényege, hogy az ember önmagára leljen. A gyermekkorban ért hatásokkal szembenézni nem könnyű feladat, sőt a legnehezebb. Nem véletlenül kerüli az ember amíg csak lehet…de, csak addig amíg hinni akar egy tökéletes szülői tekintélyben.
Érdemes megtanulni azt, hogy a tökéletlenség nem félelmetes, ami viszont az, az érzelmeitől, a lelkétől távol élő ember. Hisz bármire képes csak azért, hogy az együttérzést elkerülje. Agresszíven állt ő hozzá az anya és az apa ezáltal ő is agresszíven áll a világhoz. Mennyire általános volt ez a múltban arról a természet mai állása tájékoztat minket. A rengeteg túlzó büntetés, a legártalmasabb nevelési attitűd ami a szabad-önálló akaratot fojtja el, a manipulatív tisztességtelen bűntudat keltés, a legelemibb figyelem megvonás a gyerekektől ezek mind szorongó, bármikor egymásnak feszülni képes embereket hoz létre.
Tudom, hogy nagyon fájdalmas és ijesztő, kritikus ez az írás. De nincs idő tovább várni.