Donald Winnicott brit pszichiáter a hatvanas években megállapította, hogy elég jó anyára van szükség ahhoz, hogy a gyerek azt is megtanulja, hol kezdődik önmaga, és hol kezdődik a másik ember. E tudás elsajátítása lényegesen megalapozza az egyén személyiségét. Ha a szülők ugyanannyit vannak a gyermekkel, akkor nem csak a frusztráció, de a nemek közti különbségek is csökkennek. Ha a gyerek látja mosogatni az apát, senkinek sem kell szigorúbbnak lennie, sírhat bárki, akkor a gyermek fejében nem lesznek olyan sztereotípiák, amik valójában megkeserítenék későbbiekben az életét.
A gyerekek szempontjából önmagában annak, hogy valaki szülő, nincs neme. Elég jó apának éppen úgy kell lenni, mint elég jó anyának. Fontos a saját identitás – karakter, mint ahogy azt is elfogadni, hogy a jogok és kötelességek azonosak.
Jól funkcionáló párkapcsolatban nem lesz dráma abból, ha az egyik fél – leginkább az anya – élete egy szakaszában nagyrészt szülői szerepben működik, valamelyest háttérbe szorítva nemi, szakmai, illetve társminőségét.
Az anyaság első néhány hónapjában ez nem is lehet másképp, ez jellemzi kisgyermekes éveket is, de ha minden jól megy, az iskoláskorú gyerekek mellett már nagyjából visszaáll az egyensúly, és a két fél hasonló mértékben veszi ki a részét a társ-, illetve szülői szerepekből. Vannak olyan személyiségjegyek, olyan kialakult sémaszerű működések, amelyek szinte „vonzzák” egymást. Aki úgynevezett sérülékenység – veszélyeztetettség sémával él (szüksége van valakire, aki csak rá figyel, óvja, csak az ő igényeit lesi), szinte törvényszerűen magához fog vonzani valakit, akinél az önfeláldozás séma dominál (mások fizikai, érzelmi szükségleteire fókuszál, önként alárendelődik mások igényeinek).
Ha ez a felállás férfi – nő kapcsolatban realizálódik úgy, hogy a nő az önfeláldozó, akkor ő tipikusan anyaszerepben fogja élni az életét, a férfi pedig megmarad gyereknek. Kettejük kapcsolata általában nem konfliktusos, mivel a sémáik jól kiegészítik egymást, hacsak valamilyen váratlan esemény ki nem zökkenti őket a kerékvágásból.
Mivel a szélsőséges érzelmek és a szexualitás elhanyagolható az ilyen anya – fiú jellegű párkapcsolatban, egy érzelmi – érzéki „fellobbanás” szélsebesen borítja fel a szilárdnak tűnő rendszert. Ha az önfeláldozó „anyát” éri érzelmi sokk, akkor egyszer csak kizsákmányoltnak és értéktelennek fogja magát találni ugyanabban a kapcsolatban, amelyikben addig kiválóan elboldogult. Ha a sérülékeny „fiú” lobban szerelemre valaki más iránt, hirtelen ki akar törni a gyerekszerepből, és felnőtt férfiként létezni, aminek fő akadálya a felette „anyáskodó” nő lesz.
Ha ilyenkor pszichológushoz fordulnak, a terápiás munka nem biztos, hogy visszavezeti őket egymáshoz. Sokkal valószínűbb, hogy önismeretük növekedésével, személyiségük differenciálódásával olyan kapcsolatra fognak vágyni, amelyikben több oldaluk is érvényesülni tud, ahol nem szorulnak bele egész életükre egyetlen szerepbe, működésmódba.