A szülő-gyermek interakciók során alakul ki a gyermek világértelmezése. Annak eldöntése, hogy az élet öröm, szeretni való, vagy az ellenkezője, örök harc, viszály, feszültség, amelyben az ember egymás ellensége, ott dől el, gyermekkorban.
A jövőbeni kapcsolataink olyanok lesznek, amilyennek a legkorábbi gondozóinkkal való kapcsolatainkban létrejött tapasztalataink, szokásaink meghatározzák. Úgy és annyira fogjuk saját magunkat, egymást megérteni, ahogyan azt átéltük, hogy bennünket megértettek, úgy fogjuk szeretni magunkat és a másikat, ahogy bennünket szerettek, és annyi gondoskodással fogunk egymással törődni, amennyit érzékeltünk kisgyermekként.
Ha a szülők érzelmi stabilitása hiányzik, széttöredezetté válik a gyerekük „én”-tudata. Felnőtt korba érve nagy az esély rá, hogy a hiányzó belső stabilitás örök elégedetlenségre kárhoztatja. A gondolatai, érzései, viselkedései között nincs összhang. Tehetetlensége miatt szenved. Ez a káosz, amíg nem néz szembe a múltjával, szenvedésre ítéli és adja tovább a gyerekeinek, ha születnek.
Az önismeret életünk legkomolyabb kihívása, enélkül felelősséget sem tud vállalni valaki, és mindig másokra mutogat a sorsa alakulása miatt.