A gyerekek folyamatosan figyelik a szüleiket. Olyanok mint a szivacs felszippantják a körülöttük lévő érzelmi légkört. Érzékenyek a feszültségre, ha suttognak a szülők az is befolyásolja őket.
Hajlamos a szülő nem észrevenni a gyermeki közönséget, van mikor át is néznek a gyereken.
Amikor a gyermek érzékeli, hogy nincs rendben a szülők közt valami, szorongani kezd. Ha félnek megpróbálják az érzést evéssel vagy videojátékkal elcsendesíteni. Ha nem tudnak beszélni a szülőkkel dührohamaikban dobálják a játékaikat, ők is veszekednek más gyerekekkel. Nem számít, hogy kiadják-e a dühüket, mert minden szülők közti probléma a gyermekben bűntudatot ébreszt, magukra vállalják a bűnbak szerepét, ők a hibások: “ha jobb lennék, ez nem történik meg”. Ezeket a gyermekeket magukra hagyják a szüleik, pedig a zűrzavar érzésének megértésében nagy szükség lenne a segítségre.
Olyan is van mikor a szülők pártállásra kényszerítik a gyereket, foglaljon állást a vitájukban. Kinek az oldalán áll, kit szeret jobban, saját érzelmi hullámzásaikat a gyereken vezetik le. Legyen a szülő ordibáló, morcos, szexuálisan frusztrált, dühös, ezek mind mintaként szolgálnak a gyerek későbbi életéhez és újrateremtik saját kapcsolataikban.
Amikor a szülők egymással barátságosak, kiteljesedettek, boldogok, a gyerekeik stabil biztonságos környezetben nőhetnek föl. Egy szülő boldogsága lehetővé teszi, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat, bízzanak az életben.
Ezen információk nem tudomásul vétele azt a régi berögzült sémát ismételteti a világban ami háborúkat gerjeszt. Hatalmas feladat megszabadulni a minket terhelő több generációnyi ostoba szokásainktól. Megfigyelni, megérteni saját magunkat, véleményalkotás, ítélkezés nélkül több évnyi munka, akár élethosszig tartó feladat.
Az őrületünk ami kora gyermekkorunkból származik az elménk lecsendesítése nélkül időzített bomba. Gyanakvóvá nem születik senki, gondatlan, infantilis szülői attitűd következménye. A távolságtartás, intimitás kerülés sem velünk születik, megtanítjuk önmagunkat rá, viszont egy idő után a magány érzésétől fázni kezdünk.
Azok a gondolatok, hogy: “kinek képzeled magad, hogy jössz te ehhez” pusztítóan hatnak, és attól származnak aki a legfontosabb volt nekünk. Hajlamosak vagyunk az ismételt elutasítást megkeresni egy vagy több kapcsolatban. Azt a képet amit kialakítottunk magunkról nehezen engedjük el, mert komfortos, paradox módon még a biztató, pozitívabb megerősítés is nyugtalanságot szül eleinte. Olyan mintha azt a szeretetet amire vágyunk valójában nem is akarnánk. Felismerhető a kora gyermekkori túlélési mechanizmus.
A birtokolni valakit, anyagilag függővé tenni nem a szeretet megnyilvánulása.
Párkapcsolati dinamikánk akárhol is tartunk éppen, még a nyitottság megtartása is, folyamatos gyakorlást, aktív figyelmet igényel. A fejlődés a komforton kívül vár ránk.