„Tulajdonképpen, ha szimpatikus a terapeuta, meg kell kockáztatnod, hogy mondasz valamit, ami fájdalmas, és ha tényleg valami olyasmit mond, hogy nem vesz téged komolyan, vagy hogy tedd túl magad rajta, akkor azonnal állj föl, és menekülj! Ám ha nyitva marad rád, és nem okoskodik, ad neked időt, és érzed, hogy együttérez veled, akkor egyre könnyebb lesz, és ki tudsz majd kászálódni abból a szégyenből, amit behoztál a szobába.” (Feldmár András)

A csoportban való megjelenéstől kezdetben mindenki tart. Teljesen érthető. A viselkedéseink leginkább arra szorítkoznak, hogy jó benyomást igyekszünk egymásra tenni.

Ez nem elég a boldog, szabad élethez. A tudatalattiban tárolt, illetve amit a tudott (ismert) tulajdonságainak gondol valaki az még csak meg sem közelíti azt a Valakit, aki azután lesz belőlünk, miután szabad lényekké váltunk. A szabad ember nem feltétlen kerüli a konfliktust. Miért tenné?
Az autentikus lét jellemzője az a figyelni, egymással együttérezni tudás, ami spontán megnyilvánulást szül pillanatról pillanatra.

A töltődés lehet a csoportból, mert figyelnek egymásra a jelenlévők.
Energia az, amit a tagok adni képesek egymásnak.

Ha valaki sosem kapott gyerekkorában együttérző figyelmet, kezdetben szokatlan a számára. Viszont ha sosem próbálja ki, hogy milyen mikor kapja, könnyen utasítja el azzal, mert nem ismeri. Ördögi kör.