Mi a szenvedésünk forrása? A saját gondolataink, és az ebből keletkezett érzelmi káosz. Szükség van rájuk, és ráadásul az elfojtott érzelmeink megbetegítenek. Ha viszont csak úgy ráöntjük a környezetünkre öntudatlanul a hatás-ellenhatás karmájában szenvedünk.
A furmányos észt meg kell tanulni megzabolázni oly módon, hogy ha nem kell, ne gondolkodjak, ha viszont kell, akkor tisztán, egyszerűen tegyem, ha pedig kreatívan, analitikusan kell, akkor azt tegyem, de ne állandóan, ne legyek saját gondolati szokásaim áldozata. A legtöbb embernek nincs meg az, ami ezt szabályozza.
És ez érvényes az érzelmekre is: hogyan tudjuk a legszebb, legkedvesebb szerető érzést kihozni magunkból. Ez mind egy belső út kérdése. Ha ezt az utat nem járjuk, akkor csak sodródunk, és reményvesztetté válunk. Akkor is ha úgymond szerencsés égisz alatt születtünk, és a világ káprázataiban bízunk. Az elkényelmesedett ember, szerepeibe ragadva nehezen kezd el változtatni, tudatszintű változtatás szükséges ahhoz, és nagyon sok bátorság, kitartás , hogy merjen őszinte lenni önmagához, utána másokhoz.
Ha szeretnéd megismerni egy ember valódi jellemét, akkor figyeld meg mit tesz azután, hogy kiderül, hibázott.