„Ha az anyám valóban szeret, akkor én szerethető vagyok. Ha anyám becsap a kedvességével, akkor én egy félrevezethető undok lény vagyok, a hisztériás álszeretetet mímelve én is átverem a környezetemet. Nekem jár az, hogy mindenki tegyen úgy, mintha szeretne engem. S ha ennyire sem becsül, akkor nagy cirkuszokkal indulok el a szeretet kikényszerítésére, amiből legtöbbször rejtett, majd nyílt utálat kel életre.” (Popper Péter)
Ha az ember teljesen fel akar ébredni a feltétel nélküli szeretet csapdájából, azt gondolom szerencsés. Mert nem akarja saját és mások hazugságainak kuszaságát, energiavámpírságát, figyelmetlenségét tovább éltetni.
Természetes, hogy vannak nehéz pillanatok, nem fájdalommentes tudomásul venni a traumákat. Sőt, a legfájdalmasabb. Érdekes ráébredni, mennyire érzéketlenné volt muszáj válni egykor… viszont épp ezért megérthető, integrálható, megtapasztalható a teljes életünk.