„Az igazság nem öl. Ami megöli az embert, az az érzelmek tagadása, amelyek tudatosan élve felfednék az igazságot.” Alice Miller
Az emberek nap mint nap bűntudatot ébresztenek egymásban. Pl.: valaki felhoz egy dolgot, mert őt az nyugtalanítja, és a párja ledegradálja, mondván nincs jelentősége. Ami ennél is durvább, mikor közli az nem is úgy volt, ez az elbizonytalanítás melegágya a bűntudat keltésnek.
Az ilyen elhárító mechanizmus a legtöbb esetben nem is tudatos, ha rá is döbben valaki a “hasításra”, személytelen folyamatnak, tőle független eseménynek gondol, amit lehet, hogy meg tud figyelni, de szerinte nem szabályozhat.
Amiatt hívják őket mechanizmusoknak (elfojtás, tagadás, hasítás, projekció, introjekció), mert a személy aki megtapasztalja őket, el van szakadva tőlük. Ő is (szeretett kapcsolatban) és akivel ezt teszi, szintén szenved miatta.
Az önismeret, a valaki olyannal töltött idő aki nem játszmázik, hozzásegít ezeknek a mechanizmusoknak a tudatosításához, véget ér az elidegenített állapot, ami önmagadtól és a többi embertől (párkapcsolat) tart távol. Ráismersz a felelősségedre, hogy mindezt te műveled, és a bénultságból cselekvővé mersz válni.
A kapcsolatok hiányának, illetve a meglévő kapcsolatok hiányként való megélésének a megkülönböztetése a választóvonal a magány és az állandósult egyedüllét, a remény vagy a reménytelenség, illetve a folyamatos kétségbeesés között. Amilyen szerepet játszom én, érzésem szerint a dolgok kimenetelében, az meghatározza, hogy szerintem mit tehetek, vagy kellene tennem az adott ügyben. Ez jelenthet munkahelyi problémát, barátságok hiányát is természetesen.